Csőmozi #132: Délidő az Ión – Outland

Sean Connery a drogmaffia és az űr ellen.

Az 1981-es ipari sci-fi már a sötétből vészjóslón előtűnő főcímével a nagy példaképre (Nyolcadik utas a halál!) akar hasonlítani, pedig itt újra „az embernél nagyobb szörny nincs” örök bölcsessége kerül elő. O’niel marsall (Connery, a magyar vadnyugati hagyományban ezt inkább seriffnek hívják, a marsall katonai rang), a kemény öklű, öntörvényű zsaru Los Angeles sivár utcáin… azaz a Con-Am konglomerátum iói bányásztelepén, nem sokkal a Jupiter mellett kezdi meg szolgálatát. Nem ez pályája fénypontja, ráadásul a savanyú pofájú asszony is viszi nemsokára a fogszabályzós gyereket azzal, hogy nem akarja, életében egyszer ne szívjon az ivadék igazi levegőt a Földön, pedig nagy összegbe lefogadnám, pont ő hajszolta végig áldozatos karrierjén a férjét. (Igazán kezdhetnél már magaddal valamit, aka legyenek terveid, ejtsd: vegyél autót meg házat, hogy legyen mibe belepetéznem, kösz.)  A világ végén, a klausztrofób alagutakban a kapuzárás nagy kérdéseivel szembesülve így az őszülő rendőr tényleg bizonyíthat, leginkább magának, mint ki is mondja. Pedig a nyíló kapukkal is lesz baj.

A korszak kisebb, sajnos nem folytatódó hullámának megfelelően a kékgalléros, magyarul proli sci-fi üdítően lepukkadt díszletben találkozik a drog- és maffiafilmekkel, azaz menő kiberpunk kantinban tekeregnek a szolgáltatók a táncasztal tetején, a szabadnapos melósok lenyűgöző tyúkketrec-komplexumban laknak, a luxusirodájában (van legalább 6 méter) a falon virtuálgolfozó nagyfőnök pedig ismételten célozgat az igazság bajnokának, hogy ha a cég boldog, akkor mindenki boldog, abba lehet fejezni a nyüzsgést, mert mindenkit érhet baleset. Az egész telep természetesen a drogterjesztő bűnszövetkezet zsebében van, ami a munkabiztonsági előírások teljes figyelembe nem vételével csak a profitra tör! Ennek következtében a beanyagozott helyiek egymás után lépnek ki a felszínre, vagy ejtenek túszul ribancokat a kis kamrájukban, míg a seriffhelyettes a szellőzőből falra nem keni őket a szolgálati pumpálós sörétessel, így téve pontot az ügy végére („kés volt nála, mozgott, mehet a hűtőbe”).

A fő ihlető forrás a Délidő, a revizionista western egyik első nagy dobása, vagy ha nem, az egybeesés akkor is megdöbbentő, a közelgő bérgyilkosokkal szemben magára hagyott rendőrember jelenete a kocsma helyett az étkezdében az antré szövegével is passzol. A közösség hátat fordít az igazságnak és a hősének, leszámítva a sprőd, de gyakorlatias doktornőt, aki a seriffhez hasonlóan parkolópályája utolsó szakaszát tölti itt. A nyomozás a várható fordulatok mentén halad a hullában / fél disznóban felfedezett kábszernyomokkal, a tanúk vagy a kényelmetlenné vált sameszok kinyírásával és a többivel. Hogy mégiscsak a Jupiter pályáján túl vagyunk a jövőben és az űrben, azt a drámai videótelefonálások, pontosabban videóüzengetések jelzik. Akkoriban ez valahogy kötelező elem volt, ma már általában nincs rá ingerünk, hogy Skype közben a hívott fél pofáját is bámuljuk, kivéve ha a főnök szól. A kockafejűbb műbefogadó szívesen húzogatja a száját a telepen láthatóan tetszés szerint fel-le tekergethető mesterséges gravitáción (a legtöbb helyen, hogy, hogy nem, pont akkora, mint a Földön, az izolációs kamrákban tárolt gyanúsítottakat viszont simán lehet lebegtetni 2 lépéssel arrébb), de hogy az elején felsorolt csillagászati adatok nem okoskodásból voltak ott, azt a terepviszonyokat faszán kihasználó végső leszámolás bizonyítja – vákuumba szippantás és rossz emberek robbanó feje, nem olyan meggyőzően, mint a Scanners
híres nagy durranása, de a szándék a fontos. (A népszerű videómegosztón nem, de pl. itt vagy itt nézhető angolul, nálunk Gyilkos bolygó címmel ment.)