Csőmozi #31: Ne vegyél fel stoppost – Queen of blood
Vérzékeny idegen hipnotizál.

A cím Anne Rice-feldolgozásra vagy Hammer horrorra enged következtetni, mindkettővel tévedne a következtető, hőskorszaki sci-firől van szó, az alacsony költségvetés minden velejárójával kályhacső-űrhajóktól a thereminzenéig. A kicsit avatottabb filmmeleg Roger Corman, a mindenevő sufnicézár kezére gyanakodna, nos ő joggal, Corman volt a fel nem tüntetett executive producer. A szédítő jövőben járunk: 1990-re az emberiség meghódította a Naprendszert, a verőfényes akadémiák vakító betonlépcsőin fogkrémreklám űrkadétok és űrkadétnők évődnek, amikor ismeretlen eredetű vészjelzés fut be a Mars körzetéből. Érthető az izgalom: a Földön kívüli értelmes élet első nyoma lehet ez!

A bajba jutott idegenek megmentésére induló legénység tagjai közt tudja az ifjú Dennis Hoppert, a pályája elejére jellemző naiv amerikai legény szerepében, még amerikaibb asztronauta társa John Saxon, menyasszonya, mármint Johné a teljesen korhű haj alatt Judi Meredith, az idősebb nemzedékből a tudomány hideg feje pedig az eredeti Sherlock Holmes, Basil Rathbone. A kivitel finoman szólva egyenetlen, több okból: a megpecsételt sorsú idegen hajó belső terei még ma is vésztjóslók (a fenti képek innen, az összkép azért nem ilyen szép), ahogy a peches, a maguk bábszínházi módján mégis steril kegyetlenséget sugárzó alienek készülnek a pusztulásra, de azért feladják kedves kis csomagjukat a helyieknek, ezzel szemben a cselekmény fő terét adó földi hajóbelsőre nem nagyon futotta. A kreatív vágó és az ollója ráadásul a baráti Szovjetúnió haladó kozmonautás filmjeitől, főleg az 1963-as Valórá vált álomtól (Мечте навстречу) ihletődött, amikor látványos külsőkre, pl. a dicső Kozmográd, vagyis a NASA-főhadiszállás tanácstermére vagy tapsoló közönségre volt szükség, a vágóképeken így mérsékelten angolszász arcélű elvtársak lelkesednek.

Nagyralátó ítészek egyenesen az Alien ősét, vagy legalább nagyapját vélik felfedezni a műben, ebben a felállásban az apja vagy inkább anyja a Mario Bava-féle Vámpírok bolygója (1965) lenne. Végül is a Háború és béke oroszokról szól, a Gulág-szigetcsoport és a Mester és Margarita is, itt mindhárom filmben tényleg vészjelzést fog a gyanútlan humán hajó, aztán felvesz valami idegen rettenetet, ami szörnyű pusztítást végez. A QOB-ban viszont a produkció, pár jobban sikerült díszlettől vagy lenyúlt háttértől eltekintve olyan primitív, hogy az már nem is bájos. A teljesen emberszerű, csak zöld bőrű (a tudomány embere rögtön felveti, hogy biztos fotoszintetizál, nagyobbat nem is tévedhetne) alien nő bájmosolyt villant a földi kanokra, beszélni nem tud, ezzel együtt olyan antropomorf civilizációtól származik, hogy egyből kiveri a tűt a vérvételre készülő szakértő kezéből. A 3 szobás űrhajóban a vidámparki kijelző SLEEP PERIOD csörgésére a fegyelmezett űrhajósok lefekszenek, arra sem ügyelve, hogy a holt ismeretlen létformát talán őrizni kéne, a naiv Dennis ennek köszönheti (VIGYÁZAT, RONTÓC) a címben lebegtetett halálát.

A szörnyűség elharapózásával kegyetlen konyhamorálfilozófiai döntésekkel szembesül a fogyatkozó legénység, a vérszívás vajon mennyivel jobb, mint egy jó rare steak?! A Cég és a Tudomány árnya is rávetül a képre, simlis android ugyan nincs, de Dr. Farraday a bázisról (Rathbone) elkeni a haláleseteket, és nem érdekli más, csakis a szenzációs felfedezés. A leszállás után tálcán elővezetett, hátborzongatóan izgő-mozgó zselétojások átvétele méltó lezárása a hübrisz és a kozmikus rémségek veszélyeire egyaránt figyelmeztető alkotásnak, hála az égnek nem brainstormingolták össze, mi lesz az űrvámpírnő testnedvéből sarjadzó kutya régi szobatársának a fodrászából. Filmtörténeti összefüggései miatt figyelemre méltó cucc, csak úgy önmagában az atmoszférája (helyenként) meg a referenciái érdekesebbek, mint a mű maga, de ez senkit ne tántorítson el.
