Csőmozi #33: A modernizmus bukása – The Pruitt-Igoe myth
A képsort mindenki ismeri, ha máshonnan nem, a Koyaanisqatsiból Philip Glass zenéjével.
A lassan kiterülő házgyári tömbök mintha kicsiben a világ, de legalábbis a nagyralátó társadalommérnökösködés végét hoznák el, a balvégzetű lakótelep sorsáról szól Chad Freidrichs 2011-es filmje.
Az alapokhoz ássunk kicsit messzebb, az utópisták falansztereitől a múlt század elején először megvalósult modernista törekvésekig. A kor nagyot álmodói az olasz futurista fasisztáktól az ifjú orosz forradalom akkor még csak kicsit vérplecsnis, jövőbe feszülő élmunkásaiig megengedhették maguknak, hogy ne törődjenek a forgáccsal, és a régi világ romjain végre építészeti téren is megnyomhassák a nagy vörös reset gombot. Érdekes módon a skála végletei ugyanabban a „lakásra szolgáló gépben” látták a megváltást, a náci rendszer üldözte a balos, felforgató szelleműnek vélt Bauhaust, aztán gigászi nyaralótelepet épített a rendes német munkásoknak Rügen szigetén (Prora, der Koloss von Rügen és Kraft durch Freude, horogkeresztes strandlabda pattog az üvöltő szőke fényben). Ez a kísérlet ismert okokból elbukott, Prora még áll. A XX. század másik nagy testté lett ábrándjának tömeglakhatási megoldásai máig meghatározzák a káeurópai civilizáció képét Tallintól Várnáig, sokunk gyerekkorának nyújtottak kéretlenül futurisztikus hátteret (én örültem neki). Távolabbi tájakon és filmeken laktak lakótelepen túlvilági sorozatgyilkosok (Candyman, nekünk csak Kampókéz a szintén lebontott chicagói Cabrini Greenből, a hangsávon egész véletlenül megint Philip Glass) vagy kicsit sem kitalált heroinista tinilánykák (a Bauhaus-alapítóról elnevezett Gropiusstadt Nyugat-Berlinben és Christiane F, rovatunkban is felbukkant a Decoderben).
Amerikában az 1949-es Housing Act tette lehetővé az addig komcsi áfiumnak tartott szociális lakhatást. A világválság elől északra vándorló idénymunkások és a klasszikus white trash proletárok lettek a háború után a még klasszikusabb tűzlétrás-bérházas gettók lakói, menekülésre ösztönözve a decens fehér lakosságot. Az ötvenes évektől ők, mármint a decens fehérek hozták létre az amerikai álommal egyenértékű suburbiát, közben a belvárosok az ipar hanyatlásával egyre lejjebb süllyedtek. Az urban decay és a rompornó címerállata máig Detroit, de hasonló pályaívet futott be sok amerikai város, St. Louisban a vezetőség 1950-ben bízta meg a később a WTC-t is tervező japán építészt, Jamazaki Minorut egy egészen új lakótelep megrajzolásával. Igen, a Pruitt-Igoe tömbjeivel, amit egyébként egy világháborús pilótáról és egy kongresszusi képviselőről neveztek el.
Rontócozni az egész világon ismert, a lídben is említett képek után talán késő, a dokumentumfilm az odáig vezető úttal foglalkozik. Annyira nem nagy titok, sőt a címben és a károgó konzervatív libertariánusok fejében elhangzó nagyotmondásokkal szemben a modern építészet eszméi sem buktak el feltétlenül, csak a kellően végig nem gondolt várostervezői szándék. A társadalomjobbítók biztosították a lakhatást, ill. egész pontosan a beköltözést, a helyzetet előidéző összes többi körülményhez viszont nem nyúltak. Karbantartás nem volt, a jövedelemmel nem rendelkező apákat eltiltották a családtól. Ez főleg telitalálat, szociológus és más bohócdiplomák nélkül is találgassunk, vajon mi lesz, ha ivarérett, unatkozó négerek érnek rá egész nap a lépcsőfordulóban. A városvezetés nyíltan szegregált még a hatvanas években is, szorgalmazta, hogy fehér és színesbőrű népességgócok ne nagyon keveredjenek. A kiköltözésekkel párhuzamban a senkiének nem érzett terület tovább romosodott, a kormányzat újabb zseniális húzással erre megemelte a lakbért, hogy legyen miből liftet szerelni, atyáskodó-elnyomó attitűdje a hálátlan niggerekkel szemben különben is ellenszenvet szült. A megmaradt becsületes lakosság küzdött, de az üres helyeket, gyakran az egész kiürült, 11 emeletes háztömböket dílerek és hajléktalanok lepték el, előbbieknek a magasból szép kilátásuk nyílt a közelgő rendőrautókra. A Frász Bíróba (Judge Dredd) illő, lenyűgöző romvárost 1972-től kezdték bontani és robbantgatni a részleges rehabilitáció reményében, ebben is csalódni kellett. A WASP szellem és a fehérfejű halászsasok osztálya megerősítve érezhette magát, söpredéknek nem való az (annyira nem) ingyenlakás, csak elrontják, továbbá akinek nincs csini kétszintes háza Puyallup Hillen, az annyit is ér, bár igazság szerint az sem ártott volna, ha az új lakók nem vernek szét mindent maguk körül csak úgy, a társadalmi feszültségek feletti felháborodásukban. A Pruitt-Igoe helyén 40 év alatt erdő nőtt ki, a területfejlesztők kerülik. Múltjáról a film a szokásostól eltérően népszerű videómegosztón nem látható, csak az előzetes, a Vimeón 3,95 US dollárért sztrímelhető, némi keresgéléssel ingyen is, persze távol álljon tőlem, hogy bárkit ilyesmire bíztassak.