Csőmozi #34: Megdarállak még – Drive in massacre

Belezős gyilkos ritkít az autósmoziban!

Ennél amerikaibb talán csak a rágógumis hamburger, ne tessék öklendezni, a film még rosszabb.

Ha az ember huzamosabb ideje néz rossz és olcsó filmeket, bizonyos távolságtartás alakul ki benne a mainstream termékektől, ahol az egyetlen szempont, hogy úristen, nehogy egyetlen nézőt is veszítsünk, mert akkor bizonyára 5 perc alatt éhen döglene a 20th Universe DC Fox Silver Ultimate Paramount Photoplay Corp. Ltd. teljes igazgatótanácsa. Az ilyen-olyan, legtöbbször pénzügyi okokból underdog produkciók ezzel szemben blindre megkapják az esélytelen lázadóknak vagy dörzsölt garázsmindeneseknek kijáró drukkot, pedig ha jobban megnézzük, ők is csak ugyanarra vágynak, mint a szivarozó kapitalisták, csak éppen a fenti okokból a lyukakat jó esetben kreativitással és pofátlan kit érdekel-foltozásokkal oldják meg. Az eredmény gyakran olyan szürreális, mint az ugyanebből a brancsból induló, csak még esélytelenebb szegényházi művészfilmesek tényleg az összes gyakorlati szempontot telibe ignoráló művei. Ha viszont a forgatásról minden – pénz, vízió, az ordító űrt legalább részben takaró prosztó vagányság, vagy akár a minimális szakmai tudás – szóval tényleg minden hiányzik, annak a kifutása pont olyan lesz, mint a Drive in massacre (r. Stu Segall, 1976, bemutatva a boldog új évben).

Lakossági country-blues kíséretében telik meg egy kültelki autósmozi közönséggel – a nyitó képek talán a néző kukkolói pozíciójával vonnának párhuzamot, ám amint felbukkan az első, minimum negyvenes barkós proli és durungarcú takarítónő külsejű partnere, és próbálja előadni a kötelező begőzölt tiniédelgőket, az el nem kötelezett műbefogadói alapállás ellenszenvbe megy át, más szóval nem rendít meg, ha perceken belül beállít a cím ihletője, és csuklóból feltrancsírozza a párocskát (nyakazás és belezés karddal, a gore azért egész jó, sőt a produkció csúcsa). A véres ügyre a sehonnai Anytown két Benny Hill-külsejű, csak kevésbé vicces totál ’70s nyomozója áll rá, gyanúba keveredik a mozi tirpák tulajdonosa (bazi nagy keresztjével a nyakában és rikító zakóival a film, sőt valszeg az irl környék legjobban öltözött embere), az általa ugráltatott szerencsétlen lótifuti (jegyezzük ide a semmiből sehova integető hétköznapi hős, mármint alakítója nevét, Douglas Gudbye) és az ügyeletes kukkoló Surda-kalapban. A kisiskolás dialógokkal kísért nyomozás során legalább a „geek” szó eredeti jelentésére fény derül (nem, nem a mostanság divatosnak hazudott kockafejű okosgyerek, az amcsi freakshow-k műsorán a csirkék fejét leharapdáló szórakoztatóipari szakmunkást hívták így). Kapunk egy zsibbasztó jelenetet a fenti perverz öcsi sarokba szorításáról pucér nős képekkel kidekorált szuburbán otthonában, majd Stan és Watson lelőnek egy teljesen unrelated bajuszos kamionsofőrt egy raktárban (kislányt molesztált, aki a maga fejlett lelkével ki is kéri magának, hogy miért, mármint lőtték le), és következik a vérfagyasztó finálé, amit azért sem rontóckodok el. Nézze meg mindenki, aki azzal jön, hogy ennél azért még mostanában is van értelmesebb dolga, az hazudik vagy pont mosogat.

Szóval ez az a film, aminek a gyártási körülményeit elgondolni nyomasztóbb, mint az ábrázolni kívánt rettenet. Az egésszel esélyesen a hivatalos blu-ray fülszövegének megfogalmazója szenvedhetett a legtöbbet sok évvel később, afféle sutyerák bájú proto-slashernek állítva be ezt a méltán elkallódott, Down-kóros belezdét. Nem kell bedőlni, ekkor (1977) már évek óta ment a Texasi láncfűrészes a mozikban, sőt pár keleti parti entellektüel giallót is látott. A hang a kommentátorok szerint autentikusan ilyen rossz, ha pl. a párbeszédből alig hallani valamit a mozi popkornbüféjében, az az eredeti gyári, veszteség nem sok esett, bár a feszültnek szánt jelenetek alá klattyogott ősprimitív presszó-indusztriál rendben van.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!