Dalocskák utazáshoz
Mióta megvan Autóka (egyelőre nincs tisztességes neve, csak így becézem), hosszabb utakra is vállalkozom, de nem szoktam útközben rádiót hallgatni, sem zenét, mert – úgy érzem – az túlságosan elvonná a figyelmemet a seggrészeg biciklisták, bárgyú fácánkakasok és kátyúk kerülgetésétől a kisebb települések közti szakaszokon. Ehelyett hangos énekléssel szórakoztatom magam és azt az egy-két szúnyogot (igen, már vannak!), akik bennragadtak az utastérben. És most ne a magatok elé dünnyögős, szégyenlős dúdolásra gondoljatok, hanem a teli tüdős ordítósra, ami akkor is kihallatszik a kocsiból, ha nincs lehúzva az ablak.
Repertoárom az egyszerű gyerekdaloktól (Süss fel nap!) a valamivel bonyolultabb népdalokon át (Itt ül egy kis kosárban…) a Geudeamus igiturig terjed, sőt, néha bedobok egy-két VIII. Henrik által komponált éneket is, amikre még a kóruspróbákról emlékszem. Hangulatilag elsősorban a vidámabb, pattogósabb dalocskákat választom és például az A Vidróczki híres nyájába csak akkor kezdek bele, ha egy nagyon lassan haladós szakaszhoz érek (csettegőket kell előzgetni), vagy különösen esős, borongós az idő.
Erre az utóbbi szituációra egyébként jó A Süss fel nap! meleghívogató, tavaszváró varázsolós szövege, amit elvileg az ég felé nyújtott karral kéne énekelni, de én nem szeretem elengedni a kormányt. Így talán kevésbé hatásos, meg tetőablakom sincs, hogy a sámántáncot rendesen kivitelezzem, de ez nem zavar a boszorkánykodásban. A Bújj, bújj zöldág! ritkán kerül elő, de nem az erotikus tartalom miatt (ugye-ugye, az aranykapuba bújó ág, beszakadt pajta, meg a bennmaradt macska?!), hanem, mert nem érzem elég dallamosnak és szórakoztatónak.
Amit igazán szeretek, és amire általában Előszállásnál szoktam rágyújtani (mármint a nótára) az a Szélről legeljetek. Az ok Előszállás neve, vagyis hát az ehhez kötődő egyik magyarázat, merthogy ennek a Dunaföldvárhoz közeli településnek az elnevezésével kapcsolatban több pletykát is hallottam. Az egyik – nekem kevésbé tetsző, de valószínűleg hitelesebb – az, hogy mivel a kunok az Alföldön telepedtek meg, a Duna másik oldalára, a kissé nyugatra tolt szálláshelyüket hívták előszállásnak. A másik – és ehhez kapcsolódik a dal is – hogy amikor lábon hajtották a marhákat az Alföldről Bécsbe, itt volt a szokásos nagyobb pihenőhely. Ennek kicsi a valószínűsége (konkrétan semmi), mert tudomásom szerint az exportmarhák a szegedi, hódmezővásárhelyi pusztákról Buda érintésével jutottak el Vácra, Érsekújvárra, majd Pozsonyba és Bécsbe, tehát a Dunán át se keltek: talán biztonságosabb volt így, mégiscsak hatalmas értéket képviselt egy ilyen 500-900 kilós daruszürke jószág. Voltak más népszerű útvonalak (Győr, Sopron felé), de akkor sem Földvárnál, hanem Budánál keresztezték a folyót.
Hogy hogyan jön ide a dalocska? Úgy, hogy mivel a marhákkal nem lehetett lesoványodva beállítani a puccos bécsi piacra, az útvonalon legelőfolyosók és pihenőhelyek voltak kutakkal, a dal pedig ezek emlékét őrzi. Azt már akkoriba sem szerették, ha az állatok más földjére bócorogva elpusztítják a termést, szóval csak az út széléről lehetett legelni, különben kaptak volna a pofájukba. A szili kút, szanyi kút, szentandrási sobri kút pedig a Győrhöz közeli Szil, Szany, Sobor és Rábaszentandrás községek nevét őrzi.
Mindannyian jobban járunk, ha nem linkelem be ide az Ovi tv verzióját. Az én előadásom tökéletességét messze alulmúló változat még egy reggeli felrázó sokkoláshoz is gyenge. Inkább eléneklem nektek egyszer, ha útban a Balaton felé stopposként felveszlek titeket Előszálláson. Jó lesz, majd meglátjátok!
