Elég a telefon

Nos nem, nem elég, mert a fizikával meg a fotonokkal még mindig nehéz mit kezdeni. Ugyan a jelenlegi trendek arra mutatnak, hogy a Leicával egybenőtt Panasonic és a Hasselblad is szeretne lassan a fényképezés apropóján telefont gyártani, a szenzortechnológia még nem tart ott, hogy professzionális szinten minden körülmények között komolyan vehető képeket készítő mobiltelefonokról beszéljünk.

Alapvetően a fényképezőgépek “sötétbenlátás” képessége leegyszerűsítve nem attól függ, hogy milyen végtelenül magas ISO számot bírnak beleírni a prospektusba, hanem hogy mekkora az a felület, amin összekapdossák a fotonokat, illetve mekkora az a rés, amin beténferegnek azok a szerencsétlen fotonok. Számtalan megközelítés létezik, talán a Light16 megoldása került a legközelebb a megvalósításhoz, de az alapvetés azért az, hogy az érzékelőközeg (szenzor vagy film) felületébe becsapódnak a kis részecskék és ahova nem, ott meg elektromos zaj van (nem összekeverendő a film szemcsésségével, ami egy kémiai folyamat eredménye, teljesen más miatt keletkezik).

A mostani divatos telefonos megoldások szoftveresen próbálják a képminőség rovására korrigálni ezeket a hibákat, mostanság már elég jó hatásfokkal. A tényleges fotó tárgyáról visszaverődő fotonok hiányát azonban jelen állás szerint még elképesztően nehéz pótolni, azaz nem lehet “kitalálni”, hogy igazából mi lehet ott, ahol a telefon optikája nem lát tulajdonképpen semmit.

Az ok, amiért a profi fotósok ilyen nagy dögökkel mászkálnak az az, hogy a fotózásnál alapvetően három dolog számít igazán: az érzékelőfelület érzékenysége, az erre beérkező fény mennyisége és az az idő, amíg ez a fény beérkezik az érzékelőfelületre. Fotózni egyszerű, ez a három változó, nevezetesen a zársebesség (idő), ISO (fényérzékenység) és a rekesz (az objektív üvegekkel megtámogatott írisznyílása) kombinációjából születnek a fotók. Ezért a nagy dög gépeknél mindkét méretre érzékeny dolog nagy: a szenzor és a rekeszméret is (nagy test és nagy objektív, ez utóbbit f-számmal szokták méretezni: minél kisebb, annál nagyobb nyílást jelöl az arányszám).

A mobiltelefonok jellemzőek kis rekesznyílású, kis érzékelőfelületű és átlagos záridejű eszközök, amik a beépített giroszkópjuk segítségével jól kiegyensúlyozzák a felhasználó kezének bizonytalanságait. Kis rekeszméretnél izgalmasabban viselkedik a felületen a fény: magasabb érzékenységű közeggel (feltekert érzékenységű szenzorral – itt érhető utol a technikai fejlődés) megoldható, hogy jó minőségű képet kapjunk ilyen kis lukú fényképezőgépeknél is, elkerülve a túl kicsi lyukaknál jelentkező diffrakciót, ami a fény szóródása, jellemző prizmajelenség, ami régi, vacak gépeknél érhető utol és jellemzően lila és zöld “homályként” jelentkezik a kontúrokon. Ezeket a telefon vagy szoftveresen korrigálja, vagy már gyártáskor úgy optimalizálják hozzá az optikát, hogy ez kevéssé jelentsen problémát.

A fény másik tulajdonsága, amiről még nem beszéltünk, a rekesznyílás méretének csökkenésével növekedő mélységélesség. Magyarán, hogy mi van fókuszban. Leegyszerűsítve: a mobiltelefonokkal nem lehet olyan szépen elmosott háttereket csinálni, mert egyszerűen nem elég nagy hozzá a rekesz. Csak szoftveresen, az meg ratyi. Az egyetlen kivétel ezalól a fent linkelt Light16, ami stackinggel, a képek egymásra rakásával és eltérő fókuszálással állítja elő ezt a hatást, de ez a megoldás szintén nagy érzékelőfelületet használ, csak a kamera több pontján elszórva, egyéb más problémákat okozva (képminőség problémák).

Ugyanezzel van összefüggésben az, hogy a point-and-shoot szuperzoom fényképezőgépekkel, sőt, a kis méretű, cserélhető objektíves fényképezőgépekkel (pl. Nikon 1 széria, illetve a megboldogult Samsung NX mini) is nehéz ilyen hatást elérni optikailag. Tartózkodnék attól, hogy kijelentsem, hogy az ideálisnak tekinthető szenzorméret, amit átlagembernek használnia érdemes valahol a régi filmes gépek 35mm-es érzékelőfelületének felénél, az úgynevezett Micro 4/3 rendszerű fényképezőgépeknél alakult ki, de tény, hogy a jelenlegi piacon ezt tekinthetjük a minimumnak, ami a professzionális fotózáshoz elegendő. Ezeket egyébként többségében két nagymultú gyártó, a Panasonic és az Olympus gyártja, kiváló minőségben. Ugyanezt a szenzorméretet lehet tekinteni még épp használhatónak, ami az alkonyatban, vagy beltéren készült fotókat illeti. Ahhoz, hogy ne bemozdult, besárgult zajgombócokat fotózzunk, ezek a kamerák szükségesek a jelenlegi technikai fejlettségi szintünkön, plusz ezekkel a gépekkel megfelelő optikával még el lehet érni, hogy a fotó tárgya “különváljon” a háttértől.

Természetesen ebben a tekintetben a határ a csillagos ég, a régi filmes fényképezőgépek érzékelőfelületének megfelelő, annak kétszeresét, háromszorosát is elfoglaló érzékelőjű gépek is kaphatók a piacon, de ezekhez halandó ember nem fér hozzá. Aki ebből él, annak is nehezen igazolható ezen eszközök beszerzése, hát még aki csak szereti felhalmozni a csillogó-villogó kis kütyüket.

Szóval egyelőre azért nem kell temetni a fényképezőgépeket.

 

 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: