Falni a könyveket

Az irodalom sok mindenre jó, szórakoztat, kikapcsol, elgondolkodtat, de mióta olvasok, feltűnt egy – kellemes vagy kellemetlen, helyzete válogatja – melléktünete is: étvágyat csinál.

Fel se tudnám sorolni, hány könyvtől támadt hirtelen szinte leküzdhetetlen ingerem enni valamit, de vannak olyan visszatérő szerzők és kedvenc könyvek az életemben, amelyek egyenesen üvöltenek valami harapnivalóért – amit általában hajnali háromkor már nem olyan egyszerű előkeríteni, mert nyilván nem a sajtos szendvics vagy a smack-leves utáni vágy tör rád az irodalom hatására. Miután eléggé szeretek enni és olvasni is, van néhány kötet, ami valahol összekapcsolta ezt a két hobbit – vagy inkább létszükségletet, ebből válogatok most néhányat. Távlati céljaim között szerepel, hogy egyszer végigmegyek ezen a listán, és meg is főzöm, amiről szó van bennük, de ez még csak a jövő zenéje. A lista végtelen – íme az első három helyezett.

1 – Fekete István: Tüskevár

Lehet szeretni vagy utálni csak azért, mert kötelező olvasmány, de a Tüskevár alap. A szervezetem valahogy úgy állt rá a befogadására, hogy évente egyszer kötelező elolvasni, de a Téli berek ráér kétévente is, mindenesetre a kocsonyává összeállt halászlé olyan előkelő helyet foglal el az irodalmi-gasztronómiai képzeletemben, hogy nem is merném megkóstolni, ha elém kerülne, mert egyszerűen nem is lehet annyira jó, mint amilyennek képzelem. Amellett, hogy bográcsozni is szeretek, ráadásul Fekete Istvánnál tökéletes helyen, kontextusban és a legnagyobb egyetértésem mellett előkerül a bicska is (igaz, korábban, de létszükségletként), ez a kocsonyás fordulat valami olyan csavart visz a történetbe, amivel a különböző újragondolások hiába is próbálják felvenni a versenyt – a másnapra összeállt halászlé mellett a a tormahabos pacalfagyi egész egyszerűen hülyeségnek tűnik. A víziember megoldja.

– Mit eszünk, Matula bácsi?

– Kocsonyát. Amit a bográcsban hagytunk, megkocsonyásodik reggelre, és pirított kenyérrel… – Matula csak széles mozdulattal jelezte, hogy ez körülbelül a teteje a szakácskönyvekben található ínyencségeknek.

A pirított kenyérnek enyhe füstszaga volt, de a hús! A zsíros kocsonya!! A meleg kenyéren olvadó lé!!! Ettek hangtalanul.

– Van még, Matula bácsi?

Matulának jólesett ez a ki nem mondott dicséret. (Fekete István – Tüskevár, Móra, Budapest, 1974)

2 – Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták

Durrell az egyik kedvenc íróm, nem utolsósorban amiatt, mert igen érzékletesen tudott írni az élet örömeiről – no és persze humora is volt. A céljait és a motivációit is megértem, bár én sosem szerettem volna egy állatkertet, de emiatt még a kevésbé sikerült könyveit is imádom, a korfu-trilógia viszont mindent visz. Köztudott, hogy az írással próbált pénzt gyűjteni az állatmentéshez, de ha ezeket a visszaemlékezéseket nem tiszta örömből írta, akkor ő a világ legjobb írója – ezt nem lehet tettetni. Tehetsége akkor bontakozik ki igazán, ha a gasztronómiára terelődik a szó: szerintem senki más nem tud olyan átérzéssel írni egy jó curryről, a szarvasgombáról vagy egy sült halról írni, mint ő. Nagyban Durrellnek köszönhető az is, hogy megkóstoltam a retsinát (igen megosztó ital, de én mindig úgy érzem, hogy ennyivel tartozom a bennem élő kíváncsi gyereknek, aki a háború előtti Korfun él), egyes leírásai pedig fájdalmasan érzékletesek, és az ember szégyenkezve lapátolja a pofájába a rántottát a konyhában állva, miközben az agyában még élénken él a szalonkából, tengeri halból, százféle curryből és eperhabos tortából álló lakomák emlékképe, de hát szegény ember vízzel főz. Nem is tudom, melyik könyvében volt az a történet, amikor állati módon telezabálta magát egy grófnőnél, aztán rosszul lett tőle – erre csak Henryt tudnám idézni a Csengetett, Mylordból: biztos hánynék tőle, de megérné.

Spiro három nagy halat nyársalt föl a szigonnyal, azokat sütötte roston elmerülten és összevont szemöldökkel. Hol egy gerezd fokhagymát, hol néhány csepp citromot vagy csipetnyi borsot hintett a finom, fehér húsra, mely kivillant, ahol a perzselődő bőr kezdett felkunkorodni. A hold fölemelkedett a hegyek fölé, és ezüstszínűre festette a liliomszőnyeget, csak a libegő lángoktól pirultak itt-ott rózsaszínűre. (Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták, Európa, Budapest, ford.: Sárközi Györgyné, 1996)

3 – Bármelyik Maigret-történet

Maigret-ben az a csodálatos, hogy nem valami emberfeletti zseni, hanem egy szimpatikus, nagydarab figura, aki elsősorban iszik, eszik, pipázik, és eközben nyomoz. A pszichológus prototípusa, az ember, aki orvos akart lenni, de helyette rendőrnek állt, az egyszerű vidéki francia… Még jó, hogy szeret enni és tűnődni. Simenon száznál is több Maigret-regényt írt, pokoli tempóban (ebből körülbelül ötvenet olvastam), és mindegyikhez kapcsolódik egy hangulat, amit talán egy-egy itallal vagy étellel lehet a legtöbbször megragadni – és szerintem ebben állt a szerző egyedülálló tehetsége is, ízeket érzékeltetni írásban ugyanis majdnem olyan nehéz lehet, mint szagokat átadni. Felsorolni is lehetetlen, hogy Maigret miket zabált össze ebben a száz könyvben: nyelvhaltól kezdve a borjúmirigyig minden előkerült, de olyan hangulatfestéssel, hogy az embernek azonnal kedve támad tőle elutazni egy bisztróba, hogy a kockás terítő mellett, kellemesen, lustán szálló füstben elköltsön valamilyen házias fogást, amihez a tulaj nyilván hoz egy fél liter auvergne-i bort. De lehet, hogy elég lenne néhány sonkás szendvics is a Dauphine sörözőből – ha küldenek hozzá pár pohár világosat is.

“Az Auvergne régi tipusú italmérés volt, hagyományos bárpulttal, azokkal az aperitifekkel, amelyeket ma már csak az öregek rendelnek; a tulajdonoson kék kötény, az ingujja feltűrve, szép fekete bajusz vágja ketté az arcát.
Kolbászok, hurkák, kulacs formájú sajtok lógnak le a mennyezetről, szürkés bőrű sonkák, mintha hamu alatt őrizték volna, és a kirakatban hatalmas, lapos kenyerek voltak láthatók – egyenest a Massif Centralból érkeztek.” (Georges Simenon: Maigret türelmes, Park kiadó, Budapest, ford.: Vargyas Zoltán, 2005)