Fekete kedd
Most, hogy jön a fekete péntek, amikor szokásainktól függően vagy idegbetegen püföljük a frissítést különböző webshopokban, hogy engedjen már be végre ez a szar, hogy megvehessem féláron a plazmatévét, a robothalat és a titánból készült nyárfapohókot, vagy rémülten, de némi érdeklődéssel figyeljük, ahogy gyilkolják egymást a megvadult dagadt amerikaiak az akciós gofrisütők miatt, ideje szót ejtenünk a fekete keddről, amikor viszont brókerek gyilkolták saját magukat.
Vagy hát tulajdonképpen nem is. Úgy szól a fáma, hogy 1929 október negyedikén nem lehetett anélkül leugrani egy csomag cigiért vagy egy bagelért anélkül, hogy út közben ne zuhanjon a nyakunkba legalább három becsődölt bankár vagy a wingsuit sportjának valamelyik korai, az ernyőt zakóval helyettesítő korai szerelmese. Tény, hogy a fekete kedd jó pár embernek valami iszonyú szívás kezdetét jelentette, bejött a Nagy Világgazdasági Válság, mire az emberek harmada munkanélküli lesz, dübörgött a kapitalizmus, vagyonok úsztak el, életek mentek tönkre – nem lett volna csoda, ha fürtökben hullottak volna a pénzemberek az ablakokból vagy sorba álltak volna a jobb ugróhelyekért.
De nem ez történt. Bár a válság tíz éve alatt már tényként kezelték, hogy a fekete kedden megugrott az öngyilkosságok száma, egyfajta igazságos bosszúként, merthogy a spekulánsok addig kavarták a szart, míg lám, végül jól szétlapultak a Wall Street betonján, úgy kellett nekik. A valóságban az öngyilkosságok száma 1925 és 1932 felett folyamatosan emelkedett, de az októberi adatok meglehetősen alacsonyak, az ablakból való kiugrálásban meg végképp nem döntögetett csúcsokat ez a nap. Persze voltak, akik tényleg öngyilkosságot követtek el a csőd után, de William K. Klingaman szerint a legelterjedtebb módszer a kor szokásainak megfelelően a gázmérgezés volt. Egy úr Milwaukeeban a következő végrendeletet hagyta maga után: „Testemet a tudományra, lelkemet Andrew Mellonra, jókívánságaimat pedig a hitelezőimre hagyom”.
Zárszóul pedig mi mást lehetne betenni, mint egy klasszikust:
