Főtt orosz katona

Ugye, tisztában vagytok vele, hogy a szertári Samuk csak mostanában készülnek műanyagból?

Csak manapság van az, hogy már semmi sem a régi. Azelőtt is használtak csontvázakat szemléltető eszközként, az egyetlen rendelkezésre álló forrás pedig ugyebár egy holttest volt.

Egy 1543-ból származó forrásanyag szerint így kell csinálni.

  1. Szerezz egy holttestet
  2. Tedd be egy megfelelő nagyságú, több helyen kilyukasztott ládába, és öntsd le oltatlan mésszel
  3. Olyan helyen tárold a ládát egy hétig, ahol valaki véletlenül nem nyithatja fel
  4. Keress folyó vizet, és mártsd alá az elfolyósodott szövetű testet.
  5. Távolítsd el a maradék szöveteket, és hagyd a csontvázat a napon kiszáradni.

Bár az első pontot tekintve, arra nem tér ki a lista, honnan szerezz be holttestet, de ez a csontvázkészítési metódus azért jó, mert megmaradnak az ízületek, oszt nem kell külön drótozással pöcsölni. Csakhogy az egyik kisfalu tanítója vagy nem ért rá, vagy nem volt otthon oltatlan mesze, vagy folyó víz nem volt a közelben. Ez már örök rejtély marad, az viszont tény, hogy holttest  – na, az akadt.

Nem kell semmi rosszra gondolni. Második vh. idején járunk, és egy kedélyesen unalmas, beltenyészetes, ócska koszos kis sváb faluban a tanító éppen hazafele gyalogol egészségügyi sétájából, amikor a falu szélén meglát öt holttestet. Hogy pontosan mi is a halál oka, az már a történelem homályába vész, mindenesetre mind az öten orosz katonák, és halottak, ami a fő.

Tanítónk nem gondolkodott sokat. Az iskola szertárában égető nagy szükség volt szemléltető eszközre, a nyersanyag meg ott volt előtte, így aztán – a tett tüzére jeget fú a szó -, hóna alá csapta a pofára legszimpatikusabb halottat, és hazavonszolta a tanítói lakásba, ami szerencsére nem esett messze. Odahaza aztán tüzet rakott a legnagyobb katlan alá, feldarabolta a holttestet, és lobogó forró vízben lefőzte a húst szerencsétlen katonáról.

A művelet jól sikerült, tiszta fehér csontvázat kapott a végén, majd pár évvel később egy halottgyalázási pert is a nyakába, mivel a halottnak rokonai voltak, és nem vették túl jó néven, hogy Iván földi maradványaiból mondvacsinált húsleves lett.

A kifőtt csontváz végül tisztességes temetést kapott; először a helyi temetőben hantolták el, társai mellé, majd a huszadik század végén őt is, és társait is hazavitték orosz földben nyugodni.

A tanító csak úgy kerülte el a büntetést, hogy rokonai segítségével külföldre szökött. Pár évtizeddel később visszatérve, keserűen mesélte el a történetet néhány ismerősömnek, akik először némán hüledezve hallgatták a rémálomba illő sztorit, majd később tétován megpendítették a hallottakat a falu polgármesterének. A polgármester bólintott, és elismerően megjegyezte:

Hát igen. A régi tanítók, azok mindenhez értettek.