Free Sugar

Részlet Ognjen Spahić Boldogság tengere című kötetéből.

A montenegrói szerző művéből korábban egy részletet már olvashattak a Holdkomp látogatói:

Új rovat – Mert az irodalom is fontos | HOLDKOMP

Nem titkolt célunk volt a Holdkomppal, hogy – lehetőségeinkhez és képességeinkhez mérten – szórakoztató olvasnivalót biztosíthassunk számotokra, és hát mi lenne olvasnivalóbb, mint az irodalom? Így hát új rovatot indítunk, amelyben regényrészleteket, novellákat, kritikákat közlünk, idővel pedig talán a saját vesszőparipámra is sor kerül, szeretnék lejárt jogdíjas századfordulós kísértethistóriákat közölni – nyilván fordításban, hiszen eredeti nyelven a legtöbb elérhető a neten.

Milyen zene illik ehhez a tánchoz?, kérdezte Ivana Dedijer a galéria előtti járdán ugrálva. És miért táncoljunk, ha nincs zene? Egyszerűen csak mozognia, táncolnia kellett az ablakon át figyelve a magasban lógó, babszem alakú csillárokat, amelyek minden fejmozdulatnál szétfolytak, és valami más zöldségfélévé alakultak át. Az ajtót az igazgató nyitotta ki. Röviden bólintott, majd eltűnt a rengeteg munkás és az épp kicsomagolt kiállítási tárgyak között. A műanyag padló úgy nyikorgott, mintha emberek élnének benne, akik a magas sarkak böködésére fel-felnyögnek és felsikkantanak a fájdalomtól. Milyen alkoholos ital illik ehhez az öltözethez? És mit igyunk, ha nincs alkohol? Friss víz a galéria bűzlő toalettjében. Ezt a vizet kell inni, mert akár egy vízsugár is a sárgaréz csapból, egy keskeny kis vízsugár is művészetté válhat egy művész keze alatt, aki a galériában megy majd ki vizelni, majd kezet mos és a homlokát ráncolja, amikor megérzi a szappan szagában a megrohadt temetői virágok bűzét. Vagy bármilyen más virágét. Milyen munka illik a képzőművészeti tanulmányokhoz? Csak lenne bár egy kényelmes kanapé a galériában. Egy régi fotel magas karfával, amelybe az ember belevetheti magát, hogy Ciorant olvasson. Vagy ráérősen maszturbáljon. Egy fotel teljesen elég lenne. Az igazgató irodája zárva lesz, feltételezte Ivana. A fal mellett, a kiállítási tárgyak alatt állt néhány, sorba rakott műanyagszék, amely bárkinek a hátát korhadt deszkává változtatja, ha eltölt benne néhány órát. De a munka az munka. Eltölteni egy éjszakát a galériában: őrizni a törékeny öntvényeket a féltékeny szellemektől és a betörőktől, s ráadásul még pénzt is kapni ezért, ha nem is sokat, de épp eleget arra, hogy két napig együnk és táncoljunk valahol máshol. Olyan ajánlat volt ez, amit Ivana Dedijer nem tudott visszautasítani. Reggel nyitnak. A pánik elkerülhetetlen. Érintés nélkül is, a tompa tekintetek és a csúnya mondatok a felismerhetetlenségig torzítják a tárlatot. Senki sem mentheti meg ezeket a tárgyakat, gondolta, s leült a padlóra. Nedves és hideg volt, téves és ragyogó, a kondenzvíz permetével megszórva, ami egész nap odagyűlt, miközben néhány szófogadó munkással és az igazgatóval behordták az alkotásokat. Körülnézett, időnként letörölte az izzadtságot a homlokáról, figyelte a kezeket, amelyek erőteljesen megmarkolták a kiállítási tárgyakat, az izmos vállakra ültetett komoly tekinteteket, amelyeknek minden teher csak teher volt, és semmi más. Ivana Dedijer a sarokban ült, cigarettáit egy Van Gogh portréjával díszített kistányérba oltotta. Ügyelt arra, hogy a parazsat azért mégse bökje bele a kék szemébe. Egy izmos férfi cukorból öntött hatalmas szobra állt a központi helyen. Két hüvelyk magas talapzaton állt, magasba emelt karral, feszülő bicepsszel, a lemenő nap színében olyan volt, mint az antik szobrászmesterség és a kirakatbábuk bizarr keveréke. Egy megkésett Ádám, gondolta Ivana, egy lény a cukrászdából, amelyben gyermekként cukorba mártott almát vásárolt, de soha nem mert elcsenni egyet sem. Ez a férfiak feladata volt, gondolta. Amíg hátulról nézte, megfigyelve az izmait és a farát, amely a felfújt szimmetrikus hátát tartotta, nem értette, a munkások miért sugdolóznak, majd nevetnek össze időnként. Csak amikor a szemetes kosárhoz sétált, hogy leszórja a hamut és a csikkeket Van Gogh arcáról, akkor vette észre a ferdén merevedő falloszt és az alá illesztett hatalmas heréket. A cukortest érintésre csábított. A nedves ujj vagy a nyelv hegye akármelyik testrészén, a térde mentén, a lágyékán át és a lába közt, a köldöke körül az édes gyöngyökkel, és tovább egészen a nyakáig, a szájáig és a tarkójáig: így képzelte Ivana a szabadságot, majd megint leült és cigarettára gyújtott. A hamu fekete foltot hagyott Van Gogh bal félprofilján, ezért úgy tűnhetett, mintha ott nőtt volna ki a hiányzó fül. Néhány órával később az alkotások már mind a helyükön voltak. Az igazgató úgy illesztette össze a tenyerét, mintha imádkozna, majd enyhén hanyatt dőlt és széttárta karját, ezzel fejezve ki lelkesedését az egész tárlat iránt. A nagy fekete képernyőre meredt, amelyben az ablakok és a csillár tükröződött: összeráncolt homlokkal bámulta az animációt, amelyben Gustave Courbet hatalmas isteni vulvájából előlépett a megrajzolt Ádám, rémülten, félig aszott fasszal. Ivanának úgy tűnt, hogy a művésznő közben végig az igazgató fülét bámulta, meg azt a nagy kelést, amely ott dudorodott a vörös fülkagylója szélén. Amikor végeztek a tévével, az áttetsző csocsóasztalhoz sétáltak, amelyen az egyik csapat játékosai a meghatározhatatlan nemű, kar nélküli figurák helyett nagymellű szilikonszépségek voltak. Az ellenfélnél pedig, a fennmaradt másik négy rúdon felsorakoztatott öntvények tisztességben megszakállasodott idős asszonyságokat mintáztak, hosszú ruhában, Meštrovićosan unalmas mellszobrokként. Az igazgató megvakarta a fülét, majd leereszkedően megkérdezte, hogy játszhat-e egy meccset, s a művésznő esetleg lesz-e olyan kedves, hogy csatlakozzon hozzá. Arról beszélt, hogy ez a modern művészetről szövögetett álmainak a megvalósulása lenne, az alkotás folytonossága, interaktivitás, a művészi cselekvés iránti vágy kiterjesztése, egyszóval gyönyör, eddigi professzionális művészeti tevékenységének legfontosabb momentuma, és jelentős esemény a galéria történetében. A zsebéből fényképezőgépet vett elő, majd hirtelen odaintette Ivana Dedijert, és a kezébe nyomta a készüléket. Igyekezz, aranyom. Gyerünk… Örökítsd meg a pillanatot. Ez történelem, mondta, és megfogta annak a rúdnak a végét, amelyen a nagymellű szilikonbabák öntvényei sorakoztak. A művésznő a szemközti oldalra állt, majd az igazgató megkérdezte, hogy Kész?, és bedobta a labdát az asztal közepére. Fényképezz, szépségem. Ez a jó pillanat. Most… Így… mondta, a művésznő pedig a lencsébe kacsintott, s már készen is volt minden. Csodálatos felvétel. Igyekszem mielőbb elküldeni Önnek. Csodálatos… mondogatta, miközben a készülék hátulján lévő kijelzőt figyelte, amíg a művésznő meg nem szólalt: Tudtam, hogy a szilikonbabákat választja majd. Jól ismerem én magát. A nagyobbacska dolgokat szereti, nemde? Leeresztette a készüléket, hagyta, hogy a zsebébe csusszanjon, és elvörösödött. Hogyan? Hát azt hiszi, hogy én? Ja, neeem… Teljesen véletlen. Higgye el… Nem volt ebben szándékosság… Kérem. Ez magától értetődő, forgatta a fejét, s a galériát kémlelte üres tekintettel. De a művészetben semmi sem véletlenszerű. Érti. Nem rovom fel Önnek, hogy a felpumpált melleket választotta az unalmas, hosszú ruhás mellszobrok helyett. Ha férfi lennék, én is ugyanígy tettem volna, mondta a művésznő, elfojtva a nevetését. Az igazgató lehajolt, hogy felemeljen néhány papírdarabot és két eltaposott csikket. Ivana azt mondta: Adja csak ide, ő pedig egyenesen a szemébe nézett. Majd Van Goghra pillantott, akinek friss hamu foglalta keretbe az arcát. Idegesen felemelte a tányért és kiselőadást tartott: Én adtam magának munkát. Sok pénzt a semmiért. Kidobott pénzt, szó szerint. Nem is tudja, hogy ez egy értékes ajándék? Amit egy barátomtól kaptam… Nem holmiféle egyszerű kistányér, vagy, ne adj Isten, hamutartó! Van Gogh arcába fújt, a hamu pedig minden irányban szerteszét szállt a levegőben. Amikor ez a száraz hó a padlóra hullt, folytatta: Maga egyetemista, nemde? Leendő művésznő? Hát magának ez a tekintet semmit sem jelent? Vincent Willem van Gogh! Hát! Theodorus és Anna Cornelia Carbentus gyermeke Groot-Zunderből. És magát kell itt hagynom mindezekkel… tenyerével félkört rajzolt a levegőbe, majd a művésznőre nézett. Adja ide, hogy elmossam, és már meg is oldottuk a problémát, mondta Ivana, és felállt, készen arra, hogy rálocsoljon egy kis vizet, hogy nagyon sok vizet locsoljon Vincent dermedt arcára. Még mit nem!, szólt az igazgató, majd a kistányért a zsebébe csúsztatta a fényképezőgép mellé. A munkások összeszedték a holmijukat és köszönés nélkül távoztak a galériából. A művésznő a járdáról telefonált a nagy ablak előtt sétálgatva. Az igazgató leült a cukorból készült Ádám melletti székre, s karjával megtörölte izzadt nyakát, majd még egyszer megvakarta a fülét. Nehezen és lassan lélegzett. Néhány gombját kigombolta és Ivana felé fordult. Jól van? Nem kér egy kis vizet? Hozok vizet, mondta, és gyorsan az automatához ment, amelynél poharak álltak a nagy műanyagtartály mellett. Amikor kinyújtotta a kezét, a megduzzadt ujjai egész fehérek voltak és remegtek. A vizet a torkába öntötte, s mutatóujjával egy kört rajzolt a levegőbe, ami azt jelentette: kér még. Nem tudom, mit történt, mi az ördög lehet ez… Az inzulint még idejében beadtam magamnak, s ráadásul ez az a német. Német inzulin… Igen, igen… S amit egy német készít… Vegyük például Dürert, annyi már elég is, mondta a levegőt kapkodva. Ivana egy teli pohárral várt, de az igazgató csak a padlót bámulta, tenyerét a térdére tapasztotta: Mondja, hol van ő? Nem akarom, hogy ilyen állapotban lásson. Ivana azt mondta: Kint van a bejárat előtt. Már tíz perce telefonál. Az igazgató azt mondta: Jó. Adja ide. Elvette a poharat, és a felét rögtön kiitta, majd körbefordult, végigmérte Ádámot, a talpától a combján és az ágyékán át a fejéig. Az ujjával rámutatott, és azt mondta: Egész életemben kerülöm az édességeket. Úgy irtózom a cukortól, mint Malevics a figuratív ábrázolástól, erre most meg… Bummm! A galéria közepén! Cukor, amennyit csak akarsz! A cukormentes helyett itt van nekem a szabad cukor! Sugar Free helyett a Free Sugar! Én pedig még csak meg sem érinthetem. Nincs az a német inzulin, ami ebben segíthet. A feje alatt, a padlón szétfolyt egy kisebb foltnyi izzadtság. Ivana elvette az üres poharat és a szemetes kosárhoz sétált vele. A művésznő megkopogtatta az üveget, és a kezével hívogatón integetett a résnyire nyílt ajtóból. Tenyerével letakarta a telefont és suttogott: Mi van vele? Ivana csak annyit mondott: Az igazgatóval? Semmi. Csak lazul egy kicsit a srác. Ne aggódjon. Az igazgató kapkodva keresgélt a zsebeiben, hol bedugta kezét a zakója alá, hol meg oldalt tapogatta. Elővette a fényképezőgépet és a kistányért Van Gogh portréjával, s közben a cukorról motyogott: A zöld dobozka… Itt volt a zsebemben. Pont itt volt, most meg, épp most… Senza zucchero! Ilyen is csak velem történhet. Van nálad valami édes, kicsim? Gyorsan kell. Különben… Ivana megvonta a vállát, s akkor mindketten egyszerre Ádám merevedésére pillantottak. Az igazgató a fejével intett, a szemét forgatta, s igyekeztében a pupillája is eltűnt valahol a szemhéja alatt. Amikor hátravetett fejjel lecsúszott a székről, már csak a szeme fehérje látszott, a véresen vörös kapillárisokkal, amelyek Ivanát a föld folyóinak rajzolatára emlékeztették a világűrből készült felvételeken. A tányér a padlóra esett és kettétört: Van Gogh arca a két szeme között szakadt szét, az igazgató pedig görcsösen remegni kezdett, a nadrágszárát szorongatva. Ivana Dedijer nem gondolta volna, hogy a heréi is leesnek. Ő azt hitte, hogy csak a makkját töri le, s így az okozott kár könnyen helyreállítható lett volna. A hipoglikémia komoly dolog, tudta jól, a cukorszintet azonnal helyre kell állítani, mert ilyenkor csak percek kérdése minden. Ádám szerszámával a kezében az irodába szaladt, és sebtében mindent szétdobálva hevesen keresgélni kezdett a katalógus- és monográfiahalmok között. Egy külön polcon, magasan, messze a gondosan sorba rakott folyóiratok felett meglátott egy bögrét Klimt A csók című festményével, és egy kerámiakanállal ugyanazokban a színárnyalatokban. Ivana a földre hajította Janson művészettörténetét, majd, biztos, ami biztos, rádobta még a Lubarda-monográfiát is. Nyújtózkodva, a lábujjain pipiskedve sikerült elérnie Klimtet. Miközben visszafelé szaladt, a porcelán széléhez koccanva a kanál végig csak három hangot játszott. Ádám fasza megolvadva a bal tenyeréhez ragadt, az édes szirupos lé pedig végigcsurgott az alkarján. Vizet töltött, majd nagyokat lépve sietett vissza az igazgatóhoz. A művésznő ott állt a fejénél, a szemfehérjét és az ajkát méregette, amivel érthetetlen szavakat mormolt. Bocsánat. Nem volt más választásom, mondta Ivana, és a megcsonkított Ádámra nézett. Te csak semmit se aggódj. Így még jobban néz ki. De adj csak cukrot az embernek. A művészet funkciója éppen az, hogy segítsen az embereken. Hogy feleszméljenek… Vagy nem?, mondta a művésznő szétfeszítve az igazgató szája szélét. Ivana gyorsan összetörte Ádám faszát. A makkja a vízbe csobbant, ő pedig kevergetni kezdte. A maradékot félretette a törött tányér egyik felére, Van Gogh fél arcára. Amikor a cukor feloldódott, felemelte az elnehezedett fejet, de igyekezett minél kevesebbet belélegezni az izzadt test szagából. Az édes folyadék végigfolyt a duzzadt nyelvén, s már félbögrényi után az igazgató felköhögött, tenyerével megfogta Ivana kezét. Igyon. Mind meg kell innia. Így. Mindjárt könnyebb lesz. Maga is tudja ezt, mondta Ivana, és óvatosan visszaeresztette a fejét a padlóra. A két nő ott állt szorosan egymás mellett, várta, hogy feltűnjön végre a szemgolyó a fehérje mellett, s hogy a ragadós szájból felhangozzon valami más is az értelmetlenségek helyett. A lába lenyugodott, a keze elernyedt a karja mellett. Néhányszor pislogott, erősen lecsukta a szemét, majd ismét felnyitotta a szemhéját a fölötte feltáruló virágra eszmélve, a babszem alakú csillárok között kifeszített pókhálót nézve. Bravó! Most már minden rendben van. Mi is kiérdemeltük a jutalmunkat. Vagy nem így van, igazgató úr? Hogy is mondja ezt maga? Interaktivitás, hát persze. Interaktivitás, mondta a művésznő, majd felemelte a fél tányért Ádám maradékával. Megfogtak egy-egy herét és erősen maguk felé húzták. A cukor eltörött és néhány morzsája a padlóra hullott. Miközben a kristályok hangosan ropogtak a fogaik alatt, a férfi felváltva hol az egyik, hol a másik nő szájára nézett, a tekergő nyelvükre, az éles fogaikra, amelyek felőrölték a fényes és gömbölyű anyagot. Majd Ádámra pillantott és úgy döntött, hogy egy ideig még fekve marad, amíg a szellemek meg nem nyugszanak, amíg a pókok vissza nem húzódnak a sötét sarkokba, s amíg ezek a nők el nem mennek, s itt nem hagyják őt, hogy férfiasan kisírja magát.

Szabó Palócz Attila fordítása

A kötetről bővebben itt olvashatnak még:

Próza : Ognjen Spahić: Boldogság tengere

Kihúzom magam a széken, hogy jobban lássam, mi történik, s erre a sarokban megpillantok egy copfos kislányt, akinek a pólója alól minden ugrásnál előtűnik a melle széle. Bravó, kincsem! Csak így tovább. Hopp… Hopp… Köszönöm neked, hogy ilyen értékes, boldog pillanatokat teremtesz Miomir Krsto Živkovićnak.