Fuss Forrest, Fuss!

Miután rendesen bezabáltatok, gondolom az utolsó dolog, amire tudtok gondolni, az a futás, úgyhogy szadista, bűntudatkeltő rovatunk következik. A futás ugye jó, ezt átbeszéltük. Relatíve olcsó alkalmakra levetítve, mert csak a cipőd baszódik szét és – jó esetben – csak a mosószer fogy.

Miután eljutottunk oda fejben és kondiban, hogy ne csak a standard ötkát tudjuk lefutni (van akiben korábban is), felmerül a jogos igény az emberben, hogy ne unja magát halálra futás közben. Mert egy filmet is bazi unalmas végignézni, amikor Tarr Bélai magasságokba kerül, nemhogy a saját életed. Márpedig futás közben hamar rájövünk, hogy baszott lassan változik a táj, a futópályák meg ráadásul jellemzően nem valami inspirálóak. A mókusok is baszott unalmasak egy idő után.

Aki unatkozik futás közben az általában három megoldást talál a problémára: elvisz magával valami csajt vagy pasit, ami teljesen tönkrebassza az élményt, mert egyből egy pszeudo-versengés alakul ki, amivel még véletlenül sem a saját kardiónkat, sokkal inkább az egónkat támogatjuk. Jellemzően felbasz minket a másik teljesítménye, vagy annak hiánya, hogy aztán pár alkalom után hagyjuk is a faszba az egészet. A másik megoldás, hogy kutyát tartasz. Ez azért jó, mert összebalhézik más kutyákkal a futószalagon, megáll kakálni, brunyálni, autók elé szalad, szóval észre sem vesszük és arra kényszerít minket a neveletlen korcs, hogy nonstop rá figyeljünk. Tavasszal a legmulatságosabb ivartalanítatlan kankutyával futni. Ha jót akarunk magunknak, ne szopassuk magunkat.

Jó, de akkor mi marad? Hát a zene. A zene klassz dolog, nagyon jól tudunk vele rezonálni és ad egy ritmust a futásunknak. Azonban a zene az, amivel igazán el is tudjuk baszni azt. Ha a zenénk változó ritmusú – márpedig az emberek a legritkábban bpm alapján válogatnak maguknak playlistet – akkor az eredmény egy össze-vissza változó tempó, ami jobb esetben szívizom erősödéshez, de még gyakrabban gyanús kifáradásokhoz, leállásokhoz vezet. Egész egyszerűen azért, mert a szervezetünk hajlamos ráállni a tempóra.

Rosszabb esetben egy komolyabb ritmusváltáskor teljesen le tudsz szakadni a saját tempódról, ami rövid időn belül sétálásba és hagyjuk a faszba az egészet élménybe fordul. A lemezlovas hajlamú olvasók persze mindig jobban tudják, de igazából nagyon nehéz összeválogatni a tempódhoz előre a zenét. A kezdők meg csak felpattintják kedvenc albumukat, elindulnak futni és nem értik, hogy mi a baj.

Két lehetőségünk van: vagy hagyjuk a faszba az egész zene témát (ez amúgy a futás kezdeti szakaszában kimondottan javasolt, mert a lépéseid finomságát vagy a légzésedet egyébként nem tudod normálisan figyelni), vagy saját magunk megpróbáljuk igazítani a zene ritmusát az átlagos tempónkhoz. Egy 150-160-as lépésszámhoz igazított ritmus általában be szokott válni, de aki még ennél is komolyabb tudományt akar mögé keríteni, akkor a Spotifynak van olyan szolgáltatása, ami a Runkeeperrel együttműködve a lépésszámunkhoz igazítja az aktuális zenét. A reggae egyébként általában meglepően közel van ahhoz, ami a kezdő kocogáshoz jól passzol, nem lelkesít fel nagyon ahhoz, hogy elkezdj erőből rohanni.

Mindenesetre ne a futószalagon tesztelgessétek a legújabb dubstep albumotokat, mert szomorú vége lesz. Tegyetek be Peter Tosht és képzeljétek oda a napfényt, ahol vagytok.