Gátrobbantók #1
A második világháború első felében az angolok helyzete korántsem volt rózsás. A szorult pozícióból bármi áron kitörni igyekvő vezetők minden lehetőséget megragadtak arra, hogy valamiképpen a németek termelését visszaszorítsák, hogy ne tudjanak annyi hadianyagot juttatni a seregeiknek. Az egyik kitűzött cél az volt, hogy a német iparvidékeket kiszolgáló gátakat kiüssék, ezzel visszavetve a termelést. A folyókon elhelyezkedő gátak adták ugyanis a gyártáshoz szükséges áram jelentős részét, valamint a szállítási vonalakként használt csatornák vizének a szabályzása is a gátak segítségével volt megoldva. Az elképzelés az volt, hogy ha sikerül tönkretenni ezt az infrastruktúrát, akkor az komoly érvágás lesz a németeknek. A célpontokat már a háború előtt kinézte magának a légierő, azonban volt egy komoly probléma. Nem állt rendelkezésükre olyan fegyver, amivel egy jól felépített gátat romba tudtak volna dönteni. És itt jött a képbe Barnes Wallis.
Wallis eredetileg repülőgéptervező mérnök volt, a Vickers gyárnak dolgozott. Nevéhez fűződik többek között a Wellington közepes bombázó is. A repülőgép tervezés mellett a háború során elkezdett az Admiralitásnak is segíteni. Egyedi elképzelése volt a masszív célpontok lerombolására, ugyanis ahelyett, hogy mérhetetlen mennyiségű robbanóanyagot használt volna a célpont megsemmisítéséhez, inkább a fizika okos felhasználását látta célszerűbbnek a hatás eléréséhez. Az eredeti ötlet az volt, hogy masszív acélköpenybe ágyazott kellő mennyiségű robbanóanyagot juttat a földbe a ledöntendő objektum közvetlen közelében. Ha a bomba elég mélyre hatol, akkor a késleltetett robbanás során létrejövő lökéshullámok a földben szétterjedve gyakorlatilag földrengést hoznak létre, ezzel annyira meggyengítve a célpont struktúráját, hogy az összeomoljon.
Az első elképzelés, amit Wallis ’41-ben vetett papírra az a Tallboy volt. Ez egy hatalmas, kb hat és fél méteres torpedóforma bomba volt, a súlya megközelítette az öt és fél tonnát. Ebből az is következett, hogy viszonylag kevés bombázó tudta a fedélzetére emelni, hordozni meg pláne. Amikor éles bevetésre került sor, speciálisan átalakított Lancesterek vitték magukkal a kicsikéket. A gépekből kiszerelték a páncélzat jelentős részét, a fedélzeti fegyvereket, gyakorlatilag mindent, ami nem kellett a repüléshez. Erre azért volt szükség, mert nem volt elég csak felszállni a bombákkal, hanem legalább 5500 méterrel kellett azokat kioldani a célpont fölött. Ekkora magasságra volt szükség ugyanis ahhoz, hogy a bomba becsapódás előtt közel hangsebességre tudjon gyorsulni a megfelelő átütőerő eléréséhez. Ezért is volt rendkívül áramvonalas a formája, továbbá a súlyának több mint a felét a köpeny tette ki, hogy elviselje a becsapódást, és minél mélyebbre tudja szállítani a töltetet a földbe. A bombát egyébként be lehetett állítani hagyományos –becsapódásra azonnal robbanó- módra is, nem csak a fent említett késleltetett opció volt lehetséges.
A számítások szerint azonban még egy ilyen combos bomba sem lett volna elég a Ruhr vidék gátjainak lerombolásához. Wallis kalkulációi szerint kétszer akkora, legalább 10 tonnás bombákra lett volna szükség ahhoz, hogy egyáltalán érdemes legyen nekiállni bombázni. Ekkora cuccot azonban nem tudtak egyetlen bombázóba sem bepréselni. Egyelőre… Szóval ki kellett találni, hogy mivel lehetne mégis ledönteni a célpontokat, ha oda kerül a sor. Mivel a gátak lábainál jelentős mennyiségű víz van, célszerűnek tűnt azt felhasználni a romboláshoz, mivel a víz remekül továbbítja a benne terjedő lökéshullámokat, és jelentősen meg tudja növelni a pusztítás mértékét. Magyarul elég lesz kevesebb robbanószert is használni. Már csak azt kellett kitalálni, hogy hogyan juttassák el a megfelelő helyre a robbanóeszközöket.
Az elég egyértelmű, hogy minél mélyebben a víz alatt kell sérülést okozni egy gátnak, ha igazán ki akarunk vele cseszni. A víznyomás ugyanis remekül támogatja a pusztítást, a sérült struktúrán átpréselődő vízre nyugodtan rá lehet bízni a piszkos munkát. Adja magát a torpedó, azonban a németek nem voltak hülyék, védőhálókat helyeztek a vízbe, amin garantáltan fennakad egy bepottyantott angolna. És ott hiába robban fel, messze lesz a gát lábától ahhoz, hogy ki tudjon fejteni bármilyen hatást rá. Wallis előállt egy ötlettel, amitől sok szemöldök ráncolódott össze, és maradt is úgy. Az elképzelés az volt, hogy a vízfelszínen pattogtatva –kacsázva- kell eljuttatni a robbanóanyagot a gátfalig, ahol az megakadva lesüllyed a gát lábához, és ott robban fel. Ezzel a módszerrel ki lehet játszani a védőhálókat, továbbá a lehető legjobb helyen okoz sérülést a cucc. Megszületett az Upkeep terve, először egy gömbforma bomba formájában. Az hamar világossá vált, hogy célszerű kioldás előtt a tengelye körül felpörgetni a fegyvert, mert egyrészt stabilabb lesz a röppályája a vízbe csapódás előtt, másrészt ha a menetiránnyal ellentétesen forog, akkor a vízbe süllyedéskor a forgása miatt gyakorlatilag hozzátapad a gát falához miközben leérkezik az aljáig, ezzel maximalizálva a detonáció során elszabaduló pusztítást.
Több kísérlet elvégzése után arra jutottak, hogy az ideális forma a vártakkal ellentétben nem a gömb, ugyanis ezek a prototípusok cafatokra szakadtak a tesztelés során amikor elérték a vízfelszínt, hanem egy hordó alakú test, ami szépen elpattogott a célpontig, majd lesüllyedt. Ehhez mindössze pár apróság kellett. Egyrészt a bombázó fedélzetén a bombakamrába be kellett építeni egy eszközt, ami fel tudott pörgetni egy több mint 4 tonnás hordót percenként 500-as fordulatra. Ezt megoldották, pipa. Sok számítás és kísérletezés során az is kiderült, hogy ahhoz, hogy a bomba pontosan a kívánt sebességgel érje el a célpontot, és az optimális helyen süllyedjen el nagyon precízen kellett kioldani. Méghozzá 18 méteres magasságban, 373 km/h sebesség mellett 400 méterre a gát falától. Egy völgyben repülve, éjjel…
Ehhez a feladathoz egyértelműen szükség volt egy új speciális bombázó egységre, mert nem állt rendelkezésre olyan csapat, ami ezt a mutatványt meg tudta volna csinálni. Megszületett hát a 617. repülőszázad.
