Gátrobbantók #2
Az előző részt ott hagytuk abba, hogy megalakult egy speciális bombázó egység, nevezetesen a RAF 617. repülőszázada.
Scampton lett az újonnan felállított egység otthona, a legénység a brit hajózókon kívül még kanadai, ausztrál, valamint új-zélandi repülősökből állt, és kifejezetten a gátak ledöntése miatt alakult meg. A hadművelet időközben nevet is kapott: Chastise. Három fő célpontot jelöltek ki feladatul, a Möhne, az Eder, és a Sorpe gátakat. Ebből az első kettő vasbeton, míg az utóbbi vastag földgát volt, a közepében beton erősítéssel.
A 617. század rendelkezésére összesen 21 Avro Lancaster bombázó állt, ezeket töltötték fel személyzettel. A század parancsnoka a mindössze 24 éves Guy Gibson lett, nem véletlenül. Ekkor már 170 bevetés volt a háta mögött, éjszakai vadász, és bombázó feladatokat repült. Igazi veteránnak számított, ráadásul a hajózók felnéztek rá, tehát ideális választás volt a század élére. A feladat két jól behatárolható részből állt, egyrészt át kellett alakítani a küldetéshez a Lancastereket, másrészt be kellett gyakoroltatni a bombázó személyzetekkel a precíziós repülést, amit a bombakioldás előtt végre kell hajtaniuk.
A bombázógépekkel nem volt olyan nagy gond. Mivel alacsony magasságon tervezték végrehajtani a küldetést, ezért számolni kellett a megnövekedett üzemanyag fogyasztással is, így hát fogyókúrára fogták a Lancastereket. Eltávolították a páncélzat jelentős részét, és a felső lövegtornyot is kihajították. Maga az Upkeep nevű bomba sem könnyítette meg a helyzetet, mivel speciális formája, és kivető-mechanizmusa (ami oldás előtt felpörgette a tengelye körül a bombát) eltért attól, amit addig pakoltak be a bombakamrákba. A bombarekeszek ajtajait le kellett szerelni, fel bírják valahogy kendácsolni a gátromboló bombákat gépekre. Azonban azok még így is bőven kilógtak a géptörzsből, de nem volt mit tenni. A Lancasterek kaptak még két fényszórót is, egyet az orr rész alá szereltek fel, egyet pedig hátrébb, a törzs közepe felé. Ezekről majd később.
Következett a hajózó személyzet felkészítése. A terv az volt, hogy a célpontokig rendkívül alacsony magasságon jutnak el a bombázók, hogy az ellenséges vadászokat ne tudják idő előtt riasztani. Ráadásul az egész műveletet éjszaka kellett végrehajtani, mert a bombázók nagyon sebezhetők voltak így kibelezve és jól megterhelve, szóval meg kellett ragadni minden lehetőséget az esélyeik növelésére. Az éjszakai repülést szimulálták, mert nem akarták az értékes személyzetet kitenni túlzott veszélynek. A gépek pilótafülkéjét sötétített üveggel árnyékolták le, és a pilóta is sötét szemüveget húzott fel, ezzel egy holdfényes éjszaka körülményeit sikerült megteremteni.
Három helyszínt is találtak Angliában ahol hasonlóak voltak a domborzati viszonyok, és a gátak felépítése, mint a célterületen. Két gátat Anglia középső területein néztek ki maguknak a srácok. A Derwent-tározónál a behelyezkedést tudták kiválóan gyakorolni, mivel itt elég meredek dombok között kellett rácsapni a gátra, míg az Eyebrook-tározón a helyes kioldás távolságát tudták gyakorolni, mert alakra nagyon hasonlított a célpontokra. Dél-Angliában a harmadik helyszín egy tengerpart melletti viszonylag nyugodt vizű lagúna volt Dorset megyében. Itt a bomba kioldás magasságával tudtak kísérletezni, mert volt hely bőven gyakorolni, ráadásul a kísérleteket nagyon jól lehetett filmezni későbbi elemzéshez.
Az előző részben már volt szó arról, hogy milyen precízen kellett kioldani a bombákat ahhoz, hogy megfelelően működjenek. A repülés szempontjából három kritikus feltétel együtt állásakor lehetett elvégezni az oldást.
Az első, és a legkönnyebben teljesíthető paraméter a sebesség volt. A bomba végső kialakítása során arra jutottak, hogy a dobási sebességnek 240 és 250 mérföld per óra közé kell esnie, ezt egy gyakorlott személyzet gond nélkül tudja tartani a rárepülés során. Persze ha meredeken kell behelyezkedni, akkor azért bonyolultabb a helyzet, mert olyankor eleve nagyobb tempóval érkezik meg a gép a vízfelület fölé, és onnan kell visszalassítani a kívánt sebességre időben. Mind a Möhne, mind az Eder gát előtt egy igencsak meredek domb helyezkedett el, szóval lehetett nyugodtan gyakorolni a helyes közelítést.
A második kritikus szempont a magasság volt. Wallis 18 méterben határozta meg az ideális vízfelszín feletti távolságot, mert ebben az esetben a bomba még kibírta az első felszínre érkezést, és nem került veszélybe a bombázó sem, mert a felcsapódó vízoszlop nem érhette el. Felmerül a kérdés, hogy miként lehet az éjszaka közepén egy közel 400 km/h sebességgel dübörgő soktonnás szörnyet pontosan 18 méter magasan tartani egy sötét, sík felület fölött? A barometrikus magasságmérő nem alkalmas ilyen precizitásra, ki kellett találni valami mást. A már említett két extra fényszóró segített megoldani a feladatot. A gép orrában, és hátrébb a törzsön elhelyezett fényszóró úgy volt beállítva, hogy pontosan 18 méter magasból fedjék egymást a fényköreik, így ha az megvolt, akkor már „csak” tartani kellett a magasságot.
Az utolsó megoldandó feladat pedig az volt, hogy 400 méterre a gát falától legyen kioldva a pattogó bomba. Szerencsére mind a Möhne, mind az Eder gátak tetején két-két torony volt, ezek egymástól való távolsága pedig a légi felderítés felvételei alapján könnyen kiszámítható volt. Innen már csak egy lépés volt egy olyan Y alakú eszköz megszerkesztése, amit a bombavető tiszt használhatott. Amikor az Y alsó szárán lévő gyűrűn átnézve a felső két szárán elhelyezett pöcök eltakarta mindkét tornyot, akkor voltak körülbelül 400 méterre a gáttól, mehetett a bomba. Nem volt túl egyszerű feladat amúgy, mert egy vadul rázkódó gép orrában kellett pontosan tartani a műszert, miközben az ellenséges légvédelem sem tétlenkedett, a szembejövő nyomjelző lövedékek tisztán látszottak a gép orrából, a vérnyomásra gyakorolt hatásukat el lehet képzelni. Nem egy kimondott wellness program, na.
Durván három hónapnyi felkészülés után jutottak el oda, hogy a küldetés nagy valószínűséggel végrehajtható. Az ideális idő májusra ígérkezett, mert a meteorológiai előrejelzések bíztatók voltak, és a víztározókban lévő vízszint is kellően magas volt ahhoz, hogy egy sikeres támadás után megfelelő pusztítást tudjon okozni az elszabadult áradat. Május 15-én elkezdődtek a végső eligazítások, és 17-én elindult a Chastise hadművelet. 19 Lancaster bombázó emelkedett a levegőbe dübörgő motorokkal, a furcsa, hordó alakú bombákkal a hasuk alatt.
