Going Postal

A második kedvenc Pratchett-sorozatom a Korongregény-világban. Oké, talán a harmadik.

Pratchett-imádatom talán mind a három olvasónk számára ismert, de vannak különböző szintek: úgy érzem, hogy a legmenőbb az őrség-széria, ebből lesz sorozat is, méghozzá ha igaz, nem is akármilyen, holtversenyben utánuk pedig minden más tőle, de leginkább a Tiffany Aching-regények, ami azért is fura, mert viszonylag rég voltam tizenéves lány, és a Moist von Lipwig-trilógia következik utána. Eleve nem lehet nem szeretni egy olyan írót, aki ötvözte a Monty Pithon angol humorát tetszőleges számú klasszikussal és a fantasyval, ráadásul még kardot is csináltatott magának, mert hát milyen lovag az, akinek nincs kardja – és ha már van, lehetőleg varázskardja.

A Going Postallal kezdődő Lipwig-trilógia ugyanúgy tematikus, mint az őrségről szóló könyvek, vagy Tiffany Aching kalandjai, csak ez éppen Ankh-Morpork, Pratchett New Yorkból, Londonból és kicsit Budapestből álló városa körül forog: beköszönt az ipari forradalom, főhősünk, Mr. Lipwig pedig egy profi szélhámos, vagyis pont az, amire a városnak szüksége van. A könyvből a BBC filmet is készített, ez pedig a Coupling egyik főszereplőjével épp Budapesten forgott, ha már forgatták, nem is volt rossz.

Pratchett itt megint megmondta a tutit: ha valakivel állami céget akarsz üzemeltetni, jelen esetben például a postát, a legjobb, ha egy szélhámost bízol meg a feladattal. A bürokrácia már csak ilyen. Lipwiget belezsarolják a szerepbe, egyre szerethetőbbé válik, végül persze ellovagol a naplementébe, de ez a könyv sem mentes a Pratchett-féle őrülettől, az egyik mellékszereplőt például borsók nevelik fel, mert a szülei meghaltak. Most mi van, volt már ennél cifrább is a fantasy-irodalomban, no meg azért sem szoktak felháborodni, mert Kafkánál valaki egyszer csak bogárrá változott. Virágozzék ezer virág, na.

Szokás szerint itt is érdekes kérdésekkel foglalkozunk, még ha megy is a hülyéskedés: Pratchett maga írta az első regényével kapcsolatban, hogy tizenhat évesen sárkányokról és háborúkról írt, mert úgy gondolta, hogy ez a fantasy, jóval később pedig rájött, hogy a fantasynak inkább arról kéne szólnia, hogy hogyan és miért ne háborúzzunk. Hippi szar? Igen. El tudja adni? El, de még hogy. Igaza van? Ízlés dolga, de én mindig kedveltem a humanistákat. A Going Postalnak két fontos üzenete van az apróságok mellett: a hang és a gondolat szabadsága, mert a szavak arra törekednek, hogy olvassák őket, és az egyenjogúság kérdése: a gólemnek is jogai vannak, és hiába használják eszközként, valahol mégis él. Ez messzire vezet, de Pratchett regényei általában ilyenek, amiben nem találsz legalább öt-hat érdekes irodalmi vagy filozófiai utalást, nem is beszélve a történelemről, az nem is lehet Pratchett.

A Going Postallal akár fel is lehet venni a Korongvilág fonalát, bár jobb az egészet újra és újra elolvasni: a trilógiával a postától kezdve a pénzverdén át a mozdonyig végigkövethetjük az ipari forradalmat, igaz, nem nálunk, nem is az angoloknál, hanem Ankh-Morporkban, ez pedig így jóval szórakoztatóbb, mint a valóság. Kezdő Korongvilágosoknak is ajánlott, de mivel angol, ezért sajnos inkább angolul: a magyar fordítás gyakran nem adja vissza, és nem is képes visszaadni ezeket a hülye szóvicceket, neveket és utalásokat, bár a legutóbbi fejleményeket nem követtem a témában, anno nem jött át minden vicc, amit magyarul olvastam.

Olvassatok Korongvilágot, megéri.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!