Gótikus-apokaliptikus disztópiák
És pándimenzionálisak is, de főleg Beksinskisek. A lengyel fotós, festő és szobrász valami egészen egyedit alkotott, olyan képeket festett, amelyek ugyanúgy elmennének egy Lovecraft-novella díszletének, mint egy China Miéville-regény borítójának – de ezeken is felülemelkednek, bizarr, üres, szürreális, különös alkotások. 2005-ben halt meg, egy tinédzser gyilkolta meg, aki pénzt követelt tőle, a festő nem adott, így megintcsak szegényebb lett a művészet valakivel, akivel pedig nem kellett volna (az lényegtelen, hogy mik a valódi körülmények: szerintem tényleg léteznek vogonok, és ők alkalmaznak valami bizarr cenzúrát, mert a zsenik tényleg korán halnak, igaz, ez Beksinski életében hetvenöt évet jelentett, de akkor is). Építészként végzett 1952-ben, de nem igazán rajongott a munkájáért, festőként első jelentősebb sikerét 1964-ben aratta, ezt az időszakot később „fantasztikus periódusnak” nevezte a művészetében, no nem azért, mert kurva jó képeket festett, inkább a témaválasztásokra gondolt. Rendkívül részletes, aprólékos és mindenekelőtt bizarr képei születtek ekkor, ahogy ő fogalmazta meg, arra törekedett, hogy úgy fessen, mint aki „álmokat fényképez” – mit mondjak, egy ilyen kép kéne, de nem szeretnék olyanokat álmodni, mint a szerző. Guillermo del Toro szerint Beksinski képei már csak azért is gótikusak, mert a test mulandóságára – is – koncentrálnak; nem tudom, mennyire hiteles művészettörténetileg ez a megállapítás, de annak, aki képes volt minden idők egyik legszebb és legszomorúbb filmjének a megrendezésére (a Faun labirintusára gondolok), sok mindent elhiszek, és még többet megbocsátok.
Morpheus. Van még kérdés?
Oké, a Mad Max is belefér.
