Gulisio Tímea: Ösztön

– Segítesz összegyúrni? – kérdezte Ármin, és feje fölött már láttam a képregény-felhőcskét, benne egy gőzölgő fasírttal.

Épp Lovecraftot olvastam. Főhősünk most lépett be ősei kriptájába. Érthető, hogy a múmiákat nem szívesen cseréltem le egy darab friss húsra. De mivel nem akartam fasírban lenni a barátommal, igent mondtam.

Beáztattuk a zsemléket, összenyomtuk a fokhagymát. Előkészítettük a fűszereket. Ármin kinyitotta felbontotta a darált húsos tasakot. Elborzadva hőkölt hátra.

– Pff, ez megpukkant! – fintorogott, és az orrom alá tolta a húst. Nem éreztem semmi furcsát. Az a savanykás szag biztos a mosogatóból jön. Szét kéne már szerelni.

A piacon, a mindigfriss-hentesnél.

– De az pénteken volt, ma meg vasárnap van…

– Dobjuk ki! – indult el a szemetes felé Ármin.

– Ne! Én vettem, nem volt olcsó. Adjuk a kutyáknak!

– Szabad?

– Persze, a kutyafélék alapvetően dögevők.

Ármin ránézett a kosarában hanyatt fekve szunyókáló, hófehér Bubura, és nyilván nem tudta róla elképzelni, hogy…

Győztem. Egy kis olajon lepirítottuk, vegetát szórtunk rá, és feltettük főni. Már majdnem el is feledkeztünk róla.

– Gyújthatnánk egy füstölőt, nincs valami jó szag itt bent. Biztos megint nem szellőztettél – Fogtam Árminra.

– Nemrég csuktam be az ablakot…

Húsz perc múltán kimentem, hogy megkeverjem a kutyavacsit. Egy pillanatra elszédültem. Becsuktam a konyhaablakot, mert biztos a szomszéd macskája döglött meg, az ilyen büdös. Felemeltem a fedőt. A gyomromhoz kaptam.

– Drágám, mit vacsizzunk? – szólt ki Ármin.

– Én semmit, ööö…Fogyózok.

Befújtam férfisprayvel az egész konyhát. Ám a szag már az előszobát és a fürdőt is beterítette. Ármint igyekeztem a szobában tartani. Bevittem neki a sörét, és mikor mosdóra akart menni, az ölébe ültem.

Tíz perc múlva ismét kimentem keverni. A lehető leggyorsabban behúztam magam után a szobaajtót. Annyira, hogy oda is csíptem az ujjam.

A bűz semmit nem enyhült. Ahányszor felemeltem a fedőt, mintha egy húsz éve lezárt sírt nyitottam volna ki.

– Ez csak hús. Egy picit megromlott, na és? Nem mi esszük – nyugtattam magam.

Bubu és Hurka közben golyózó szemekkel ült a tűzhely előtt. Alig bírták kivárni.

– Fél hét, kutyavacsi – kelt fel Ármin.

Többé nem állíthattam meg. Kiment. Én nem mertem. A szag a nappaliba is beszivárgott. Nem volt menekülés. A takaró alá bújtam egy zseblámpával és Lovecrafttal. Egyszer csak csengett az ébresztő. Kutyaséta. Kénytelen voltam kimenni a konyhába, hogy megvitassuk a barátommal, ki viszi le őket. Fej vagy írás.

Amit a konyhában láttam, arról nehéz írnom… A kutyák a kosarukban, egymáshoz bújva remegnek. Egy hatalmas, szőrös lény, fejjel Bubu tányérjában. Intenzív lefetyelés hangjai. Az biztos, hogy ma nem én viszem le őket. De hol van Ármin? És hogy került a szörnyre a malackás alsónadrágja?