Hajónapló – hetedik nap

Rendhagyó módon az utolsó nap krónikáját már itthonról írom, mert egyrészt az utolsó nap éjszakáját követő napok strapásak voltak, másrészt nehezen tudtam rávenni magam, hogy számítógéphez üljek.

Egyben állati furcsa, hogy nem mozog alattam a talaj, de erről majd később. A hetedik (majdnem) rettentő békésen indult. Ugye kikötöttünk Kakán, ráálltunk egy bójára és részegen, de leginkább kibaszottul fáradtan álomra szenderedtünk az egésznapos vitorlázás után. Utolsó gondolatként körbenéztem, hogy minden rendben van-e, illetve lecsekkoltam az időjárásjelentést, hogy nem-e várományos valami kibaszottul durva éjszakai szél, mondjuk valami meglepetés bóra, ami a partra basz minket bójástul.

Azt hiszitek ez ilyen paranoid baszakodás, de nem. A bója felső fém karikájába sikerült bekötni, mert az alsó csaknem hozzáférhetetlennek bizonyult: csak a gumicsónakból tudtunk volna átkommandózni rajta egy kötelet, de félrészegen, teli hassal a fasznak se volt kedve hozzá. Ez egyrészt azt jelenti, hogy csak egy kötéllel vagyunk kikötve, ami vicces módon a kisebbik baj: ezek a bójafülek hajlamosak elrohadni a bója belsejében, ami szokatlan, oldalirányú mozgásokra eltörhet és akkor zajos ébresztő van. Biztos, ami biztos beállítottam a mélységriasztást (ha két és fél méter alá csökken a mélység, akkor pittyeg, mint a veszedelem) és úgy mentem aludni.

Én személyszerint jót aludtam. A fentiek persze lejátszódtak a fejemben háromszor, de mondjuk nem óránként, ahogy azt a öbölben kellett elviselni horgonyon. A horgonynál sokkal sokkal stabilabb jószág a bója: az ember egy legkevesebb fél tonnás betonklocnin forog békésen körbe és tart ellen a szélnek, ami sokkal idegnyugtatóbb, mint nézni, hogy mennyit mászott el a horgonylánc.

Nekem, mert én elöl aludtam: ellentétben kedves barátommal, akinek háromszor jelzett be a mélységjelző a szélben.

Full átaludtam az egészet, ami jól mutatja a felkészültségünket. El nem tudtam képzelni másnap, hogy mi a pék fasza lehetett és hogy miért csipogott, mert az éjszakai 10 csomós szél ellenére semmiféle elmozdulást nem tapasztaltam. Kicsit attól féltem, hogy valami betondarab fölé keveredtünk, de mivel mindenhol 8.6m-t mutatott a mélységjelző ez eléggé furcsának tűnt. Egyszercsak észrevettem a dolog okát: a hajó alá befészkelte magát egy nagy halom hal, akik ott dzsemboriztak, ezért néha összehoztak nekünk 1.8m-es mélységet (ez a tőkesúly felett van fél méterrel). A szemét kis köcsögök teljesen összebaszták nekünk a dolgot, egyben jól mutatták, hogy mennyire hasznos horgonyzáskor a mélységi alert.

Egyikünket felcsörlőztük az árbocra egy beülőben, mintegy reggeli testmozgásként, elgondolkoztunk, hogy otthagyjuk, de mivel hárman maradtunk a hajón, ezért praktikusabb volt teljes legénységgel indulni. Dezsőkét, a sirályt el akartuk vinni magunkkal, mert olyan panaszosan óbégatott, de én tulajdonképpen kialudtam magam, ezért elhatároztuk, hogy maximális odafigyeléssel és a legnagyobb nyugalomban visszacsorgunk a marinába vitorlával, ahol délután négyre jelenésünk van a búvároknál. El is indultunk és az idő a barátunk volt végig.

Gyakorlatilag hat-hét csomós szélben egy motorröccentés nélkül visszaértünk, közben sütögettünk és dumáltunk – rettentő békés utunk volt a napsütésben és Pirovac felé egyre fájdalmasabban teltek a kilométerek. Elhajóztunk Murter és Betina mellett, a horizonton megjelent a marina és egyre jobban éreztük, hogy hamarosan vége az egésznek. Tetejében a szél is fordult picit, ami oldalszeles kikötést jelentett, amitől ökölbe szorult a seggem. A marina nem egy tágas jószág, pláne nem egy tizenöt méteres döggel. Szerdán ugyan már kitettem a pontonhoz a hajót, de most beljebb volt csak hely: a múringkötelek közötti lavírozást mindenkinek a fantáziájára bízom.

A hajó rendelkezett egy úgynevezet bow thruster funkcióval, ami ezeken a nagyobbacska jószágokon rendelkezésre áll: ha megnyomod, a hajó orrában egy motor elkezd pörgetni egy vízsugarat, ezzel lehet igazítani az orrát. Na, én persze elfinomkodtam a tolatást, mert szemre egy fél méterrel szűkebb volt a hely, mint a hajó maga: ennek örömére lefújt minket a szél a másik hajóra, a bow thruster meg baszott működni. Végül a marinérók a szomszéd hajóról beljebb toszogattak minket egy méterrel és a múringolást is megoldottuk. Nem volt életem legszebb kikötése, de legalább a thrusterre tudtam fogni, hogy balfasz vagyok.

A parton aztán elkezdtünk kényszeredetten szemetet összeszedni meg pakolászni. Szóltam a recepción, hogy megérkeztünk – ők meg mondták, hogy küldenek egy csávót, akinek átadhatjuk a hajót. Szépen körbenézegetett minden apróságot és kiröhögött minket, hogy nem vásároltunk kaucióbiztosítást (230 euróért meg lehet váltani, hogy gyakorlatilag dodzsemnek használod a hajót), hanem inkább vigyáztunk rá. Állítólag 15 behozott hajóból 15 betört ablak volt (jellemzően rájuk léptek), meg egy tépett orrvitorla. Na de nehogy azt higgyétek, hogy nálunk a kicsit kevesebb dízel, az elbaszódott thruster, a 75%-on nonstop csipogó waste tank elkúrodott szenzorja, a nyikorgó kormány, vagy a balra nem teljesen jól pittyegő autopilot volt a kaució lehúzásának az oka. Nem.

Hanem a megkarcolódott palló került harminc euróba – ennyi a minimális büntetési tétel.

Költsék patikára, gondoltuk és nagyjából összecihelődtünk és egy alapos zuhanyzás után kimentünk a városba egyet kajálni. Körbesétáltunk a kis porfészekben és konstatáltuk, hogy itt simán éhen lehet most dögleni, míg nem találkoztunk egy pitbullt sétáltató bácsival (ez ott nemzeti sportnak tűnik), aki hallván, hogy magyarul beszélünk ránk köszönt. Elkövettem azt a hibát, hogy kérdeztem, hogy milyen éttermet ajánl – nyilván volt mit ajánlania. Megtudtunk, hogy Istvánnak, azaz Stephannak hívják és negyven évet húzott le a tengerészetnél és közlési kényszere van.

Plusz elvitt az étteremhez, ahol állítólag világbajnok a kaja (nem) és a rokonaié a hely (nem) és amúgyis mindenkit ismer (nem). De legalább meghívtuk egy sörre, amit úgy értelmezett, hogy vacsorára is meghívjuk és a nyakunkon maradt egészen sokáig. Megtudtunk mindent a tengeri aknákról, a balti vizekről, az összes kurva információval rendelkeztünk a szomáliai kalózokról és egy katonai konfliktusról valahol az Amazonasznál, amiról még sosem hallottunk. Persze száz kunánkba került ez a sok szép sztori, ami egy picit anyádpicsája kategória.

Stephannak be nem állt a szája, de talán egy fokkal rosszabb volt, amikor kínos csendben ültünk az asztalnál, várva hogy valaki valami relevánsat szóljon a potyázóhoz. Mindenesetre még volt szíves jelezni a pincérnek, hogy lemaradt egy sör a számláról, amit ráiratott. Elhúztunk a faszba a hajóra, ahol még elbúcsúztattuk az estét. Nevetgéltünk, leszedtük a lobogót.

Vége volt a bulinak.

Becuccoltunk másnap reggel a kocsiba és hazaértünk kora délutánra. Eléggé hiányzik most a szél.