Halj meg máskor!
Kurva büdös vagyok. Edzések után mindig ez van. Lehetnék persze büdös kurva is, de – ahogy azt többször megállapítottam – ehhez a szakmához sem elhivatottság, sem elég empátia nem szorult belém, plusz finnyázós vagyok, ráadásul ki is öregedtem. De most nem a kurválkodásról lesz szó, hanem a sportolásról.
Majdnem egy éve járok rendszeresebben edzeni. Nem kell nagy dologra gondolni, kb. háromszor jutok el egy héten, ha minden klappol. És igyekszem úgy alakítani, hogy klappoljon.
Azt, hogy szétizzadom magam és edzés végére úgy nézek ki, mintha behugyoztam volna, ennyi idő alatt már elfogadtam. Beletörődtem abba is, hogy fújtatok, lihegek és hörgök is, mint egy tüdőműtéten átesett láncdohányos. Beszélgetni közben az edzővel? Ne vicceljünk! Fel se fogom, mit akar, örülök, ha a gyakorlatokat, meg az ismétlésszámokat meg tudom jegyezni. (Variálja a kis disznó: 15, 25, 50, vagy 9, 12, 21, aztán visszafelé.) Néha egyszerűen csak ásítozom az oxigénhiánytól. Az izomlázról, ami nálam olyan érzéssel kezdődik, mintha alaposan összevertek volna, inkább most ne beszéljünk.
Ami továbbra is megszokhatatlan, az a csapzottan vöröslő fejem, meg az egész szétesett, koordinálatlan mozgásom látványa a tükörben. Ha csak lehet, a tükörnek háttal csinálom a gyakorlatokat, ami kb. olyan, mintha szembe mennék az autópályán, de leszarom, inkább ez, mint az agyérgörcs, hogy már megint hogy nézek ki.
Azzal nyugtatom magam, hogy ez nem szépségverseny és hogy mások sem túl fotogének ilyenkor. Ez sajnos egyáltalán nem igaz. Egyrészt szemmel láthatóan többen divatbemutatóra jönnek (őket egyszerűen negligálom, ami azért könnyű, mert el vagyok foglalva a levegővétellel), másrészt vannak, akik az erőlködés legkisebb jele nélkül csinálnak végig olyan gyakorlatsorokat, amiknek a felétől már rókáznék, hogy aztán bárgyú mosollyal hemperedjek saját hányadékomba.
Az külön dühít, hogy amikor képeket kerestem a poszthoz, amivel illusztrálhatnám, hogyan érzem magam (partra vetett hal lobotómia után), csupa mosolygós, kigyúrt faszit, meg kerek seggű nőt találtam, akik nem szenvednek, nem izzadnak, nem erőlködnek, minden bizonnyal nem is káromkodnak, és még vihogni is van kedvük. Hát a nagy büdös lófaszt!
Jó, el kell ismernem, az eleje még ennél is sokkal szarabb volt. Ha nem lett volna valaki, aki rám telefonál, hogy mikor indulunk már, miközben én a kifogásokat fogalmazgattam magamban, hogy lemondjam az egészet, az állapotfelmérő után soha nem jutottam volna le többet. Ez a „nincs kedvem menni, mert bele fogok halni” érzés kb. 3 hónap után kezdett múlni és fél év után már az is előfordult, hogy nem kellett megállnom gyakorlat közben pihenni. Ezt aztán az edző is észrevette, és kicsit feljebb srófolta a dolgokat, szóval kezdődött minden elölről.
Hogy miért járok mégis, ha ennyire szar? Mert ha nem mennék, szétbaszna az ideg, azért. A legjobb az egészben az edzést követő nirvána, amikor ülsz az öltözőben és bambulsz magad elé vagy ki az ablakon, hogy jé, bárányfelhők. És az agyad totál üres. Tele az asztal határidős melókkal? Majd megoldódnak valahogy. Lesz holnap egy ótvar megbeszélés? Leszarom, ráérek akkor dühöngeni, ha már ott vagyok. Ha valamiért, hát ezért tényleg érdemes menni.
Most már inkább azt érzem meg, ha valahogy mégis ki kell hagynom egyet. Egyszerűen muszáj csinálni. A derékfájásom a sok hátizom erősítéstől és a nyújtásoktól szinte teljesen elmúlt. Egy-egy nehezebb gyakorlatsor után gyorsabban helyrejövök, és olyan sorozatokat tudok pihenő nélkül végigtolni, amikből az állapotfelmérőn egyet sem. Ilyenkor baszottul elégedett vagyok magammal.
Ha én el tudtam kezdeni, bárki el tudja!
Járnak le 18-20, de 50-60 évesek is, mindenki csinálgatja a saját gyakorlatait és küzd, mint malac a jégen. Ha valamiért még sincs hangulatom az edzéshez, eldúdolom a Büdös kurva szeretnék lenni, éjjel-nappal napszemüvegben enni-t (ld. Alain Delon-os nóta), aztán dobok egy sms-t, hogy kicsit késni fogok, de érkezem.
