A Hyde park kutyálkodója

Volt valaki, aki 1992-ben úgy érezte, hogy Tandori Dezsőt ismét rá lehet szabadítani egy gyerekkönyv-fordításra.

Meg is lett az eredménye – azt hiszem, pont Tandoriról terjedt el az az anekdota, hogy Schopenhauert kellett fordítania, a végeredmény nem volt egészen kielégítő, be is hívta magához a kiadó vezetője a fordítót, elé is tette a szöveget, hogy “Dezső, ennek nincs semmi értelme”, mire Tandori gond nélkül kontrázott: “Ugye?!!”.

Annak ellenére, hogy Wolfgang Pauls könyve, a Hyde park kutyálkodója nagyon is angol, valójában német, és egy Scotland Yard nevű társasjáték népszerűsítését szolgálja. Én ezt persze nem tudtam, amikor ezerötszáz éve megkaptam, úgyhogy csak az előszóból értesülhettem róla, hogy a helyszíneket a térképen és a táblán is követhetném – igazából mindegy is, ugyanolyan blőd gyerekkrimit kapunk így is, mint egyébként. A kutyálkodó Tandori nyelvi leleményei és a szegényes szerkesztés mellett azzal tűnik ki a tömegből, hogy aktuális problémákkal foglalkozik – de a szereplők sematikusak, a problémák pedig annak ellenére tökéletesen egysíkúak, hogy pont a párbeszéd fontosságát hangsúlyozzák az olyan témákban, mint például az állatkísérletek. Az már nem is zavar, hogy az élethez semmi köze nincs egyik történetnek sem, ez korábban sem zavart, ha a múminokról vagy akár tettrekész angol gyerekekről olvastam különböző ifjúsági regényekben, de ez a németes precizitás, ahogy patikamérlegen adagolják a lazaságot, na ez körülbelül annyira vicces, mint a Bolygó kapitánya, aki a legszarabb szuperhős közvetlenül Amerika kapitány után. Voltaképpen minden kapitány elég szar szuperhős, kivéve az Erdő kapitányát, valljuk be.

A történet során a gyerekek – akik igencsak hasonlítanak a Kis detektívekre vagy Nesbit gyerekhőseire a Hárman a vasút mellettből – kreatív módon göngyölítenek fel bűntényeket, de minek is – a probléma mindig a saját kis életükből indul, és valami nagyobbhoz vezet, szerencsére a világmegváltásig nem jutnak el. Van benne egy kis Emil és a detektívek, egy kis angol krimihagyomány – nyilván a Scotland Yarddal -, meg egy kis modern csavar is a “kompjuterlédivel”, az egyik kislánnyal, aki a jelek szerint technokrata, de tulajdonképpen végtelenül egyszerű történetekről van itt szó, amelyekről mindig az jut eszembe, hogy a gyerek nem hülye, nem is lenne szabad úgy kezelni – de hát én tehetek róla, hogy vén ló létemre ilyen szarokat olvasok.