Igaz hétfői történet a revütáncosnőről, Jennie Dollyról Dénes Zsófia tollából

Dénes Zsófia életét mindig izgalmasnak találtam, nemcsak Ady miatt, hanem, mert a megélt 102 év már önmagában garancia az érdekességre. Az 1900-as évek elején fiatalnak lenni, olyan otthonosan mozogni Párizsban, mint Budapesten, találkozni Freuddal, házibulizni Moholy-Nagy Lászlóval, 1912 tavaszán színpadon látni azt a Sarah Bernhardtot, akit én csak Mucha plakátjairól ismerek – mellékszál, hogy a híres színésznő akkor 68 évesen Victor Hugo Lucrezia Borgiájában játszotta a 18 éves hősnőt –, újságíróként interjút készíteni Anatole France özvegyével, vagy a 2. világháború után, már csaknem 80 évesen, Simone de Beauvoirral, az azért egészen lenyűgöző.

Dénes Zsófia akkor került Jennie Dolly közelébe, amikor az elhatározta, táncosnő múltját, gazdag emlékeit könyvbe rendezi. Ehhez keresett olyan újságírót, aki angolul és franciául egyaránt jól beszél, ráadásul nemcsak az irodalmi nyelvet, hanem az argót is, érti a dzsesszrevük táncosainak színes tolvajnyelvét, szellemes kiszólásait.

Jennie Dolly Deutsch Janka néven született Balassagyarmaton 1892-ben, ikertestvére, Rózsika csak pár perccel volt fiatalabb nála. A család a kilencszázas évek elején kivándorolt Amerikába, a két babaszerű lány (innen maradt rajtuk a név) táncával meghódította a Broadwayt. Az 1910-es években mindketten megházasodtak. Jennie Harry Fox színész felesége lett, akinek a foxtrottot köszönhetjük, de 1920-ban már el is váltak.

A lányok, hogy életvitelüket finanszírozni tudják, szívesen mutatkoztak milliomosokkal, gazdag üzletemberekkel, uralkodókkal (ma azt mondanánk, eszkortoztak). Londoni tartózkodásuk alatt állítólag Eduárd, akkori walesi herceg is Jennie szeretője lett (ez ugyanaz a tag, aki lemondott a trónról Wallis Simpsonért), ahogy később Párizsban Alfonz spanyol király, vagy a 20-as években Gordon Selfridge, üzletlánc tulajdonos.

Az ikrek híres mulatókban léptek fel, pl. a Casino de Paris, vagy a Moulin Rouge pazar revüiben többek közt Maurice Chevalier sanzonénekes partnereként. Ha valakinek nem rémlik ez a név, a „Stux, maga vérbeli párizsi lett” dúdolásával kaphat egy kis hangulatot, ahogy híres szerelmét, a szintén sanzonénekesnő Miss Tinguettet (avagy Mistinguettet) is említi a dal.

1929-ben dúsgazdagon visszavonultak, de különleges életvitelükkel nem hagytak fel, tovább folyt a partizás, kaszinózás és a morfium. 1933-ban aztán Jennie fiatal szeretője mellett autóbalesetet szenvedett, plasztikai műtétek sora következett, de arca korábbi szépségét már nem tudták visszaadni. 1935-ben férjhez ment egy gazdag ügyvédhez, és két öt év körüli lánykát fogadtak örökbe Budapestről.

És akkor jöjjön most a Dénes Zsófia által feljegyzett történet:

„Látod – térdelt melléjük túlzott szeretettel, amiben ki nem élt anyaság és hisztéria keveredett – látod, édeském, ez tízkarátos briliáns. Ez rubint! Ez smaragd! Ez igazgyöngy! (…) Saját ölébe borította azt a sok-sok mindent, amit már sehová nem tudott odatűzni. – Ez mind, mind a Klárikáé meg a Margitkáé lesz! Mind, mind, mind!

Nagyon rekedten, és józanul hangzott fel az ötéves Margitka, a kis barna lány hangja: Mikor? Jennie sikongva fölnevetett (…), milyen eszes ez a gyermek, és azt felelte neki: Amikor én meghalok. És a kis barna lány rekedt hangja leírhatatlan tárgyilagossággal újból megszólalt: Mikor halsz meg?

Klárika, a szőke, nem szólt semmit. Csak megbabonázottan nézte az ékszert, majd ő is tárgyilagosan Jennie-re tekintett. Tárgyilagosan, idegenül, hidegül. Válaszra várt ő is. A szemében ott volt a kérdés: mikor?”

Pár évvel később, 1941-ben Jennie Dolly felakasztotta magát.

(A történetet Dénes Zsófia: Szivárvány Pesttől Párizsig c. könyvében olvastam, ami 1979-ben jelent meg a Gondolat Kiadónál.)