Japánok, kannibálok

Az embernek Japánról rosszabb esetben a megmagyarázhatatlan szexuális perverziók és az ehetetlen ételek jutnak eszébe, jobb esetben pedig mondjuk a műszaki cuccaik vagy a kések – kivéve mondjuk Kínát, ahol a császári hadsereg a harmincas évek elejétől a világháború végéig elég mély nyomokat hagyott a helyi lakosság kollektív emlékezetében.

Az ázsiai holokausztként is emlegetett események során nem hagytak ki egyetlen slágertémát sem azok közül, amelyek olyan gyönyörűvé tették a huszadik századot: tömeges népirtás, emberkísérletek, kínzások, tömegsírok, biológiai és kémiai fegyverek, kényszermunka, civilek tömeges kivégzése – és, persze, kannibalizmus. Természetesen még mindig vitáznak arról, hogy hány áldozatot szedett a népirtás Kínában, de a halottak számát valahová húsz és ötvenmillió közé teszik. Ebbe nem számítják bele azt a további nyolc és fél millió embert, akikkel Ázsia egyéb tájain végeztek a császári erők.

Nem sokat segített a kegyetlenkedések visszaszorításában az sem, hogy a japánok egész egyszerűen nem is tekintették embernek a kínaiakat – bár a jelek szerint másokat sem, ugyanis máshonnan is érkeztek beszámolók kannibalizmusról. Az indiai hadifoglyokat szintén állatokként kezelték, a japán tisztek azt állították, hogy azzal, hogy megadták magukat, minden jogukról lemondtak, többek között az ivóvízhez és a levegőhöz való jogukról is, így örüljenek, ha legalább ezekből jut nekik. Az indiai táborokból is érkezett kannibalizmusról szóló jelentés, de hasonló tapasztalatokról számolt be egy amerikai pilóta és egy ausztrál katona is – úgy tűnik, hogy nem elszigetelt esetekről volt szó. A legtöbb esetben az áldozat máját és combját szolgálták fel a tiszteknek, gyakran szervezetten: orvosi különítmények döntöttek a foglyok sorsáról, és a legegészségesebb katonákat és civileket mészárolták le fogyasztás céljából, de előfordult az is, hogy az áldozatból csak levágtak egy-egy darabot, és hagyták elvérezni. John Baptist Crasta egykori fogoly beszámolója szerint abban a táborban, ahol ő raboskodott, nagyjából száz ember esett a kannibalizmus áldozatául – Crasta a háború után a japán háborús bűnöket vizsgáló bizottság tagja volt.

Yuri Tanaka történész szerint hiába voltak készletek szűkében a japán csapatok, ezek mögött az esetek mögött nem az éhínség állt – a japánok egyrészt ezzel kommunikálták győztes pozíciójukat és vélt felsőbbrendűségüket, másrészt pedig csoportosan léptek át egy határt, az osztagok együtt törték meg a tabut. Az egyik japán veterán szerint a nemi erőszakkal és a brutális gyilkosságokkal, ide értve a kannibalizmust is, nem csupán üzenni akartak az ellenségnek hanem

jó móka is volt

Alig egy maroknyi bűnöst vontak felelősségre, a leghíresebb eset Tacsibana tábornoké, őt kötél általi halálra ítélték tizenegy társával együtt, de az esetek többsége felderítetlen maradt – az elkövetők pedig gyakran a japán diplomácia prominens alakjai maradhattak a háború után is. 1958-ra gyakorlatilag az összes háborús bűnökkel vádolt japán amnesztiát kapott.

(OddHistorian)