Kajla zabkásák reggelire

A zabkása jó. A zabkása akkor is jó, mikor úgy érzitek, hogy elmondhatatlanul szar és undorítóan nyákos. Én speciel szeretem a nyákos dolgokat (és most engedjük el az ezzel kapcsolatos egyéb asszociációkat, meghagyva azt a hanyatló nyugat ópiumának). A rizottót is szeretem például, sőt a tejbegríz és a kukoricakása is kedvenc. Előbbi csak édesen, utóbbi meg sósan is, feldúsítva pörccel és sült hagymával.

A készen kapható (instant) zabkásák – amikre csak forró vizet kell önteni – nekem általában túl geilek a hozzáadott cukor vagy édesítő miatt. Gyakorlatilag csak egyetlen olyat ismerek, ami ehetően édes és nincs benne se csoki, se málnadarabkák, se kedveslófasz karikára vágva, legfeljebb egy adag chia mag, amitől még ragacsosabb lesz az egész, de nem árulom el, melyik az, mert úgy túl egyszerű lenne. Elvileg 3 percet kéne várnom, hogy összeérjenek az ízek (magyarán kellően megdagadjon az egész), de a hétköznap reggelek napalmillatában sokszor nincs ennyi időm, és ha lenne is, akkor se várnám ki, mert én azalatt is képes vagyok félig éhen halni, míg kicsoszogok a konyhába. Úgyhogy két lötty forró víz és három kavarintás után mehet rá a marék aszalt fekete cseresznye és már lehet is tolni befelé.

Ha 5 percnél is több időm van marhulni a reggelivel, akkor jön a rendes zabból rendes kása. Ehhez először is apró szemű zabpehelyre van szükség. Nem, a nagy szemű egyáltalán nem jó, mert nem. Aztán kéne még tej, amit nem tartok, úgyhogy főzőtejszín és víz keverékében főzöm fel. A tetején a legvadabb díszítések is elférnek. Ha nem akarjátok látni a seszínű alapot, fedjétek be teljesen mindenféle szarral aszalt és friss gyümölcsökkel, plusz magvakkal: jöhet rá egy sor áfonya, egy sor alma, egy sor eper, szigorúan elhatárolva némi dióval és mazsolával. Lehet csíkos, spirál vagy káróminta, a lényeg, hogy csábító és változatos legyen a színvilág. (A kép alább egy igen ócska illusztráció, mert ennél sokkal izgalmasabbak is lehetnek, de azokat szerintem már fényképezés előtt megették.)

Hallottam sós verziókról is. Ez nyilvánvalóan blaszfémia. Az égetnivaló boszorkányok ilyenkor zöldségeket tesznek rá, pl. pirított batátát, gombát, sült hagymát vagy sárgarépát, esetleg beborítják az egészet egy tükörtojással, vagy kevernek bele reszelt füstölt sajtot. Én amondó vagyok, aki rendes sósat akar enni, az inkább vegyen elő egy jó házi szalámit vagy az előző napi hideg sültet, sőt, ha igazán ínyenc, készítse el egyik remekemet konzerv tonhalból, tejfölből és bébispenótból, és ne bohóckodjon itt zabkásákkal. Mondjuk, fogadásból hajlandó lennék megkóstolni, ahogy a pecsenye pókot is, de ennyi.

Ha megvettük a kilós kiszerelésű zabpelyhet és mégsem tetszik meg ez a zabkása dolog, ne dobjuk ki. Ha kakaóporral, cukorral és vajjal a kellő arányban összekeverjük, majd galacsinokat formálunk belőle úgy, hogy a közepébe belegyúrunk egy-egy szem meggybefőttet és jól összegombócozzuk, mehetünk vele gyerekzsúrra vagy felmondós buliba. Mindenki örülni fog nekünk és mi is megkönnyebbülünk, hogy elsózhattuk (!) valahogy a zabkása alapanyagunkat.

A gombócozást gyerekkel együtt is lehet csinálni, mert imádják gyurmázni, de számítsunk rá, hogy a végén az egész konyha úszni fog a kiszóródott zabpehelyben, a gyerek meg úgy fog kinézni, mint egy rosszul kisminkelt mór az Othellóból, akinek csak a fél fejére jutott barna festék. Tulajdonképpen már ezért megéri az egész!