Komor Zoltán: Emberpersely

Úgy le vagyok égve, hogy esténként aranyat próbálok mosni a konyhai csapból. Ám a sűrű szövésű szitán egyedül vízkődarabkák akadnak fenn, és ezt is odaadom egy rablónak, aki fegyvert fog rám a szomszédos sikátorban. Ennyivel persze nem éri be, úgyhogy ráadásként elviszi a következő életem is. Viheti – semmi kedvem reinkarnálódni, hiszen a szerencsémet ismerve azt is csóróként tölteném.

Éjszakákat töltök ébren, próbálom kitalálni, hogyan javíthatnék az anyagi helyzetemen. Végül belátom, hogy a legbölcsebb dolog, amit tehetek, ha ellopom a szomszéd kisfiú zsebpénzét. A kölyöknek van egy porcelán malacperselye, amibe naponta pénzt dugdos – ha elérném, hogy inkább nekem adja az aprót, nem kéne többé a vízkövet kapirgálnom a szitáról.

Eldöntöm, én leszek a perselye. Veszek rózsaszín lakkfestéket, meztelenre vetkőzöm és bemázolom magam – ettől egész porcelánszerű lesz a bőröm. Az orromra lefolyószűrőt ragasztok, hogy kellően turcsinak tűnjön. Végül jön a legnehezebb feladat: a rés a hátamon. Egy konyhakést a fal egyik repedésébe dugok, két tégla közé, hogy jó erősen tartsa a nyelet, majd eléállok és a fogaimat összeszorítva hátrálni kezdek. A hideg penge a gerincvonal mellett a húsomba fúródik – vér csöppen a földre, a fájdalom szikrái pattognak a szemem előtt. Amikor úgy érzem, elég mély már a vágás, kihátrálok a pengéből. A vérzés hamarosan csillapodik. A tükör előtt állok, úgy döntök, immár tökéletes az álcám.

Másnap reggel belopózom a szomszéd lakásba, a srác szobájába, amíg ő az iskolában van. A persely ott áll az asztalon. Összetöröm, és a megkaparintott érméket a kezemet kicsavarva a hát-sebembe dugom. A fém-korongok lassan eltűnnek a testemben, miközben nyöszörgök a fájdalomtól. A persely törött darabkáit kihajítom az ablakon, aztán felkuporodok az asztalra – a kicsorgó vér pöttyöket hagy a fiú otthon felejtett füzetein.

Hamarosan hazatér a kölyök. Lélegzetvisszafojtva figyelem, hogy bejön, s hirtelen elbizonytalanodom az álcámban. De láthatóan nem tűnik fel neki a dolog: hozzám lép és előhalász száz forintot a zsebéből. A hátamon tátogó sebbe erőlteti az érmét, ami még beljebb, a bordáim közé tolja a már bennem lévőket. A fájdalom elviselhetetlen, de meg se mukkanok, csak akkor engedélyezek magamnak néhány könnyet, amikor kimegy és bekapcsolja a szomszédos szobában a tévét.

Így telnek aztán a napok: míg ő délelőtt az iskolában van, én eszek, könnyítek magamon és próbálom kezelni a hátamon fertőződő sebet. Délután aztán hazajön, és belém dug egy újabb százast. A fémkorongok járatokat vájnak az inak között, összekarcolják a csigoláyimat, egyik-másik már mintha hátulról a tüdőmet súrolná, félő, hogy beszakítják, ahogy egyre mélyebbre lökdösik egymást. A fájdalom talán tompul, de ködös a világ: vagy a hirtelen jött gazdagság, vagy a fémmérgezés vakít el. Akárhogy is, haza kéne már mennem. De újabb érmék lebegnek a szemem előtt: csak még egy napot, biztatom magam, annyit még kibírok. És kibírom. Ahogy a rákövetkezőt is.

Délelőtt a kisfiú legós dobozába hányok, fogam közé akad egy felszakadt apró vörös szövetdarab. A fémkorongokkal kibélelt seb romlott túró szagot áraszt – a kicsorgó genny rózsaszínné válik a bőrömről pattogzó lakkfestéktől. Álmomban űzött vad vagyok és pénzérméket lövöldöznek rám a fák közül kihajtó puskák. Mit áltatom magam, már nincs is erőm haza menni. A seb a hátamon szájjá alakul és azt suttogja, hogy pénzt kér, még több pénzt. Szeretném kiverni érem-fogait, no de majd a fiú befogja a száját: egy újabb százassal. És már jön is. De ezúttal kalapács van nála. Atya ég, túl soká maradtam. Már erőm sincs sikoltani, de mit fog szólni, amikor rájön, hogy én nem török? Aztán a súlyos, el-vissza lengő kalapácsot nézve elbizonytalanodom. Talán mégis csak törni fogok.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!