Komor Zoltán: Így nyaralj ingyen! (Ha van egy kibaszott pisztolyod…)

Ennyi év után kell rádöbbennem, hogy sokkal könnyebb az élet, ha folyton pisztolyt szegezek a saját fejemhez.

A sorban előre engednek, a taxis falfehér képpel rebegi, hogy nem fogad el pénzt. Nem hittem volna, hogy működni fog a dolog – eredetileg túszt akartam ejteni, de azt hiszem, túl udvarias vagyok ahhoz, hogy túszokat ejtsek. Édesanyám három dologra tanított meg kiskoromban: egy, nem böfögünk az asztalnál, kettő, nem tegezünk ismeretleneket, három, nem ejtünk túszokat. Azt viszont sosem mondta, hogy magamat nem tarthatom sakkban egy fegyverrel.

Elrobogok hát a reptérre. Éveken át sóvárogva néztem a beszállókat, ideje, hogy én is utazzak végre egy kicsit. Fenyegezőtöm, hogyha nem engednek fel a gépre, agyonlövöm magam. Falfehér képpel adnak utat –  nem is jön aztán más, enyém az egész első osztály. Felszállunk, irány a tengerpart. Megfenyegetem a légikísérőt, hogy golyót röpítek a fejembe, ha nem hoz egy kis pezsgőt. Amikor megérkezünk, a terrorelhárítási csoport fogad a reptéren. Rám szegezik a fegyvereiket, azt kiabálják, lelőnek, ha nem dobom el a fegyvert. Azt kiabálom, lelövöm magam, ha nem engednek át. Végül átengednek. De szorosan a nyomomban vannak, körülveszik a szállodát, ahol a recepcióst fenyegetem a fejemhez tartott pisztollyal, hogy adjon egy szobát. Kapok, de az igazgató nem örül, mert a terrorelhárítók kikövetelik maguknak az egész első emeletet. Nem is értem, mi ez a nagy felhajtás – éveken át senki nem vette észre, hogy létezem, hirtelen pedig senki se akarja, hogy megöljem magam. Talán csak senki sem szeret takarítani.

Kezd fáradni a kezem, a fegyvercső pedig csúnya körfoltot hagy a szemöldököm mellett, de máskülönben élvezem a nyaralást. A parton sétálok, kagylót gyűjtök, nyomomban a kommandósok ténferegnek a homokban. És akkor megpillantom Őt: lélegzetelállítóan gyönyörű nő – áll a parton, fürdik a tenger felől érkező szélben, s amikor megpillantom, hogy egy pisztolyt szegez a saját homlokához, rögtön szerelembe esek. Odalépek és azt mondom: – Megölöm magam, ha nem vacsorázik velem! – De velem vacsorázik. Az étteremben ülünk, a fejünkhöz szegezett pisztollyal, az engem követő terrorelhárítási csoport vörösbort rendel az őt követő terrorelhárítási csoportnak.

Minden remekül alakul. Néhány hét után megkérem a kezét. Nem meri nem elfogadni a jeggyűrűt, hisz akkor kiloccsantanám az agyam. Soha nem akartam templomi esküvőt, de ő azt akar – belemegyek, nehogy kiloccsantsa az agyát. Szmokingot varratunk a terrorelhárítási csoportnak – rizst dobálnak felénk, a tortán a marcipánfigurák készen állnak rá, hogy kiloccsantsák fondünagyukat egy-egy cukorpisztollyal.

Telnek az évek. Követelőző gyerekeink születnek – eleve a homlokukhoz szorított pisztollyal fordulnak ki anyjuk méhéből. Kétszintes családi házban élünk – a terrorelhárítási csoport kapta az alsó szintet, mi a felsőt. Már nem is számolom, hány éve nem engedtem le a kezem – talán már nem is tudnám, ahogyan a feleségem sem. Egy este aztán felteszem neki a kérdést a besütő hold fényében: – Mondd, a tiéd meg van töltve?

Nincs. A tiéd?

Nem emlékszem. Azt hiszem, nincs.

De tényleg nem emlékszem, olyan hirtelen felindulással vágtam neki a dolognak… És a következő napokban egyre inkább idegesít a tudat, hogy nem emlékszem. Ahhoz, hogy ellenőrízzem, le kéne engednem a kezem, de hát az lehetetlen. A hosszú évek során egyszer sem tettem meg – még a zuhanyzóban is inkább nájlonzacskót húzok a fegyverre. Eddig azt hittem, én irányítom a sorsom, de hirtelen mintha orosz ruletté változott volna az életem. Egy nap aztán nem bírom tovább. A fürdőszobába surranok – szerencsére az évek alatt a terrorelhárítási csoport beleunt már folytonos követésembe, így egy ideje egyedül zuhanyozhatok és magam ücsöröghetek a vécén. Kíváncsiságból meghúzom a ravaszt. Hirtelen éles dörrenés hallatszik, az agyvelőm pedig a tiszta csempére csapódik. Furamód büszkeség jár át: hát csak nem vagyok nyuszi, csak megtöltöttem azt az átkozott pisztolyt.

Ebben a pillanatban kicsapódik a fürdőszoba ajtaja, és beözönlenek a terrorelhárítási csoport emberei.

Mi történt? – kiabál az egyik. Testemmel próbálom takarni a falon csorgó agyvelőt, a füstölgő pisztolyt pedig a hátam mögé dugom, s azt motyogom: – Semmi, semmi…

Meghúzta a ravaszt, mi?

Nem, dehogyis! – Ám ekkor észreveszem, hogy a koponyámba nyílt vörös lyukat bámulják, gyorsan eltakarom a kezemmel, de ekkor meg a füstölgő pisztoly kerül előtérbe.

És az ott mi a falon? – morog az egyik. Egy másik fickó könnyezni kezd: – Ennyi év után… ennyi átkozott év után csak meghúzta… – Kitör a sírás-rívás. Hamarosan a feleségem is csatlakozik, olyan elkeseredett, hogy újra és újra elsüti fejének szegezett töltetlen fegyverét, azt kiabálva: – Miért ölted meg magad? Hiszen olyan szépen éltünk… És bármit megkaphattunk! – A kölykök is beszállnak, de üresen kattog az ő fegyverük is – hiába, az anyjukra ütöttek.

A terrorelhárítási csoport vezetője ekkor megszólal: – Jól van fiúk, ennyi volt, irány haza! – És már indulnak is. Hirtelen azt kívánom, hogy minden térjen vissza a normális kerékvágásba. – Maradjanak! – könyörgöm, és elkezdem lekaparni a falon csorgó agydarabokat, majd visszatömködni koponyalyukamba, mintha ezzel visszacsinálhatnék mindent. – Véletlenül húztam meg, tévedés volt az egész, várjanak!

Köztünk vége mindennek – veti oda az egyikük, azzal eltűnnek az életünkből. Most a kanapén ülök. A konyhában a feleségem és a gyerekek zokognak. Idegesen piszkálom a lyukat a fejemen, várom, hogy megérkezzenek értem a hullaszállítók, minden perc óráknak tűnik – s az óramutató kattogása – mintha csak egy revolver forgótára ugrana.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!