Komor Zoltán: Rekviem egy seggért

A párom unja már, hogy folyton a seggét bámulják, így hát bezárkózik a fürdőszobába a konyhakéssel és levágja a farpofáit.

Nehezen akar elállni a vérzés – a kórházban visszavarrnák ugyan neki, de azt hazudja, elhagyta őket. Valójában egy kartondobozban tartjuk a farpofákat a szekrény tetején, és egyedül én nézegethetem. Ám egy este arra térek haza, hogy valaki betört a lakásba, egy vadidegen férfi ücsörög a padlón, előtte a szekrény tetejéről levett doboz, és meredt szemekkel vizslatja a tartalmát.

– Tűnés! Ne bámuld a barátnőm seggét! – Kirugdosom a lakásból, és a dobozt egy magasabb szekrény tetejére teszem. De éjfél körül arra ébredünk, hogy valaki betört hozzánk – a nappaliban két férfi ácsorog, előttük a nyitott doboz, és szótlanul nézik a dobozban heverő levágott farpofákat.

– Mocskos disznók! – visítozik a párom, én pedig egy partvisnyéllel verem ki őket a házból. Megegyezünk, hogy felvisszük a párom seggét a padlásra, még ha emiatt nekem is létráznom kell, valahányszor meg akarom csipkedni a fenekét. Másnap, amikor felmászok érte, négy férfit pillantok meg – ott ülnek a doboz körül, mint akik transzban vannak, és merengve bámulják a benne lévő vértelen két húspogácsát. Felkapom a dobozt, és visszaszaladok a házba.

Telnek a napok. Bomlani kezd a hús. A párom feneke egyre büdösebb. Most egy bezárt asztali fiókban őrízük a dobozt, a kulcsot pedig a nyakamban hordom. Olykor beszökik egy-egy férfi, és leskelődik a fiók kulcslyukán át. Gyógyulnak a párom sebei, de úgy néz ki derék alatt, mint egy ráncos, leforrázott alma, lyukkal a közepén. Valahányszor szeretkezni készülünk, elővesszük a fiókból a fenekét. Felteszek valami vérpezsdítő zenét, és azt mondom neki: – Rázd a popód bébi! – Erre lötyögtetni kezdi a kartondobozt a kezében – a benne lévő húsdarabok tompa puffanással ütődnek újra és újra a doboz falának. Ideiglenesen visszaragasztjuk celluxal a párom seggét – a szürkülő, később zöldülő szövetcsomókkal dörzsöli lüktető farkam, amikor öltáncot jár. Ám a cellux sem mindenható – az egyik alkalommal az ölemben marad az egyik farpofája. Kellemetlen helyzet, de a párom kivágja magát: megragadja a levált ülőgumót, és mintha csak szivacs lenne, úgy dörzsölget tovább vele – a bomló húskupac furcsa nyálkát hagy a bőrömön. A fekete pontot nézem a fenékdarabon – az anyajegyet, ami régi, kellemes emlékeket idéz. Ám egyszer csak – mintha egy katonai bunker fedőajtaja nyílna fel – az anyajegy megemelkedik és elődugja a fejét alóla egy reszkető légylárva. A párom sikítva ejti ki a kezéből a seggét, majd sírva fakad. Hiába hordtuk teli sóval a kartondobozkát, a besózott segg sem állhat ellen a végtelenségig a bomlásnak. Pár nap után a kukában köt ki a párom popója. Most idegen férfiak toporognak a fekete szemetesláda körül, és bámulnak, csak bámulnak bele, egy pillanatra sem veszik le a tekintetüket a szétmálló, zöld húsdarabokról. A páromat mintha már nem érdekelné, hogy a seggét stírölik, inkább az aggasztja, hogy most érzi csak igazán, nincs is már segge.

– Ugye vannak fontosabb dolgok is egy fenéknél? – kérdezi a könnyeit nyelve.

– Persze – mondom, s hirtelen több is eszembe jut. A reggeli nyújtózkodás. Séta a fák között. Az erdőben egymásnak feszülő szarvasok agancsának velőszomorító csattogása – a levetett maskarák nyugalma, az üres vállfák himbálózása egy öreg szekrényben – a fáról csüngő megszáradt arany gyantacsepp, amiről anyám azt mondta, az angyalok mézkönnye – mind mind fontosabb, mint egy segg. A kamaszkor nedves tejpilléi, az ébredő felnőttkor csipái, hajnali rózsa-spóraképződés – a koponyaburokban száradó titkos gondolatok gipszöntvényei – az érintéskor lopott kézmeleg kialvó pulzálása – fontosabbak, mint egy picsa.

Sok fontosabb dolog van – mondom magamnak, majd előrelépek egyet a kuka előtt kialakult sorban, hogy megnézhessem a párom seggét.