Komor Zoltán: Szui-cida

Végső elkeseredésemben úgy döntök, hogy a következő sikertelen állásinterjún öngyilkos leszek. Csőre töltött fegyverrel megyek hát el az újabb beszélgetésre, és magabiztosan bólogatok, amikor egy öltönyös fickó arról kérdez, hazudnék-e a saját édesanyámnak, ha a cég érdeke úgy kívánja. Nyeregben érzem magam, így hát váratlanul ér, amikor a beszélgetés végén a férfi közli velem, hogy sajnálja, amiért rabolta csak az időmet, de az állást már betöltötték. Előkapom hát a pisztolyt, a számba veszem, és meghúzom a ravaszt. A robbanástól riadtan összerezzennek az iroda ablakai, szétrobbanó koponyámból a fehér falra spriccelődik az agyvelő.

A következő pillanatban már egy felhőn ülök. Velem szemben, egy asztal mögött egy glóriás fickó, öltönyébe gyűrt szárnyaitól púposnak tűnik, unott képpel lapozgatja az önéletrajzomat, majd megrázza a fejét:

Sajnálom – mondja. – Szívesen alkalmaznánk önt, de jelen pillanatban nincs megüresedett hely a túlvilágon. Esetleg próbálkozzon újra egy hónap múlva.

Akkor most mi lesz? – dadogom hitetlenül. – Továbbra is életben kell maradnom?

Attól tartok. – Biccent az angyal, és visszaadja az önéletrajzom. Az előző irodában térek magamhoz, ahol az öltönyös fickó tátott szájjal bámul rám, az agyvelőm pedig vörös tócsákban csorog a falról. Kellemetlenül feszengek, hirtelen elszégyellem magam, és bocsánatot kérek, amiért felfordulást okoztam. Majd felajánlom, hogy kitakarítom az irodát. De az öltönyös csak ennyit kérdez:

És… Ezt újra meg tudná csinálni?

Bizonytalanul a még mindig füstölgő pisztolyra nézek, felidézem magamban az angyal szavait, aztán zavartan bólintok.

Remek! – Csapja össze a tenyerét a férfi. – Van egy részlegünk pont a magához hasonló jelentkezők számára! Üdv a cégnél!

Aláírjuk a szerződést. A feladat egyszerű: naponta legalább négyszer fejbe kell lőnöm magam. Bejelentett munkahely, fizetik a TB-t, sőt, a golyókat is. Kapok egy asztalt, az irodán egy nálam pár évvel idősebb nővel osztozunk. Bertaként mutatkozik be, lebarnult arcán mintha valaminek az árnyékát cipelné. Miután kezet rázunk, rögtön felakasztja magát egy plafonba fúrt kampóra. Miközben hallgatom a himbálózó kötél recsegését, a törött nyakcsont ropogását, s figyelem kapálózó lábait, arra gondolok, biztosan jól ki fogunk jönni. Ez persze csak addig tart, amíg elő nem kapom a fegyveremet, és szét nem robbantom a fejem. Berta ekkor levágja magát a kötélről, és megkér, hogy szerezzek be egy hangtompítót, mert zavarja a koncentrálásban a zaj. Másnap meglepem egy pár füldugóval, továbbá ígéretet teszek neki, hogy miután megkapom az első fizetésem, beruházok arra a hangtompítóra. Ennek úgy megörül, hogy rögtön átölel, s miközben bekúszik orromon az édes parfümillat, akaratlanul is meghívom vacsorázni.

Remek ötlet! – feleli, és fülig ér a szája.

De csak ha én főzhetek!

Jól hangzik – egyezek bele, bárgyú mosollyal a képemen.

 *

Este nyolckor egy üveg vörösborral a hónom alatt csöngetek be Bertához. Elegáns kiskosztümben nyit ajtót, törött, a kötél által véresre sebzett nyakán elegáns gyöngysor feszül. Én szilánkosra lőtt koponyámat egy parókával takargatom, amitől úgy festek, mint egy nyolcvanas évekbeli diszkószökevény. Sült csirke vár az asztalon, gőze átmossa a szűk, de szépen berendezett panellakás szobáit. Az est egyre kellemetlenebb hangulatban telik számomra. Hiába próbálom új és új témákra terelni a beszélgetést, Berta folyamatosan csak a munkájáról képes csacsogni.

Hát nem nagyszerű egy ilyen cégnél dolgozni? – lelkendezik, és észre sem veszi, de ujjai ráfonódnak egy késre, amivel a csuklóját kezdi nyesegetni, mintha csak egy kiflit vágna. Zavartan nézek oldalra. Amikor már a vér átáztatja az abroszt, Berta lesütött tekintettel a tányérjára helyezi a kést.

Elnézést – szabadkozik. – Sokan mondták már, hogy nem kellene hazahoznom a munkát, de nehéz megállni…

A nő munkamániás – látom be, de csak mosolygok rá. Kicsit talán irigykedek is, amiért ennyi örömöt talál a dologban. Nézem, ahogy elővesz egy doboz xanaxot, a pirulákat pedig sorban a poharába dobálja. Rám néz. Pupillái kanócról tört lángok. Már-már csábosan kérdezi:

Kérsz te is?

És kérek. Hamarosan holtan esünk össze, arccal a krumplipürébe. Majd amikor az újabb sikertelen túlvilági állásinterjú után magunkhoz térünk, vad csókolózásba kezdünk.

Semmi sem szexibb, mint legyőzni a halált – lihegi a fülembe, és már az ingemet szaggatja. A hálószobába vezet. Béna parókám a földre hull, magába kuporodik, akár egy ijedt kis élőlény, ő pedig ujjaival a koponyámba nyílt lyukakat cirógatja – körmei el-eltűnnek a töltények fúrta vájatokban. Majd végig csókolgatja a nyakam, a fülem, a homlokom, és érzem, ahogy kidugott nyelve eltűnik az egyik üregben. A farkam meredezni kezd, miközben szilánkoktól pépes agyamat nyalja, egy, a szürkeállományba szorult pisztolygolyót lökdös előre-hátra a fejemben. Fölékerülök. Beléhatolok, vadul sikoltozik alattunk az ágy.

Dugj meg! Ölj meg! – kiabál, én pedig bambán nézek körül, mivel csinálhatnám ki. Végül kirángatom a feje alól a párnát, és teljes erőből az arcára szorítom. Közben tovább pumpálom. Reszket, festett körmeivel a lepedőt kaparja, az öklével veri a hátam. De nem állok le, és amikor teste megmerevedik, és érzem, nem dobog többé a szíve, hangosan beléélvezek. Lihegek, izzadtságom a párnára csöpög. Hirtelen azt kívánom, bárcsak én is meghalhattam volna vele a csúcsponton. Megpillantok az éjjeliszekrényen egy körömollót. Mély levegőt veszek, s a torkomba döföm.

Reggel egymás karjaiban ébredünk. Körülöttünk a lepedő tiszta vér. Kikecmergek az ágyból, és megkérdezem, hol találom a fürdőszobát.

Zuhanyozz nyugodtan, de kicsit várni kell, hogy felmelegedjen a víz – mondja, és mosolyog. Majd hozzáteszi: – Találsz borotvapengét a fiókban.

Nem terveztem borotválkozni – felelem, az államat simogatva.

Nem is azért – mondja, és kinyújtóztatja sebekkel tarkított testét.

*

A héten ki tudja, hányadszor a felhő tetején ülök, a púpos angyal glóriája elvakít. Szigorú hangon mondja: – Hiába jön újra és újra vissza minden átkozott nap! Nincs üresedés!

De én már nem figyelek oda a szavaira, gondolatban már Bertával vagyok, azt mondta, szerzett egy ciánkapszulát, amit a fitymám alá dug, és úgy fog a szájába venni, és…

Majd értesítjük, ha szükségünk lesz magára – zárja le mondandóját az angyal, de még mormogva hozzáteszi: – Remélem most végre eljutott az agyáig.

A ruhámon száradó agyvelődarabkára nézek. Berta vörös ajkai mosolyognak vissza rám.

*

Másnap úgy döntök, előbb megyek be az irodába, és meglepem Bertát, aki folyton korán kezdi a műszakot, és ha lehetősége akad, benn is marad túlórázni. Ám amikor betoppanok, tátva marad a szám. Berta holtteste – csak úgy mint máskor – egy kötélen lóg, ám szoknya nincs rajta, a főnök – ez a gusztustalan képű öltönyös ficsúr – hátulról dugja a hulláját. A fickó észre sem veszi, hogy más is van a szobában. Berta – amikor újra életre kel – nekikezd mentegetőzni: – Ez… Ez nem az, aminek látszik! – sikoltozik, és egy ollóval levágja magát a kötélről. Kihátrálok, a lifthez rohanok. Dühödten verem a hívógombot. Megérkezik a fémszarkofág, beszédülök szétnyíló ajtaján. Ahogy ott állok, látom, amint Berta kivágódik az irodából, és rohan felém, különös nyakkendőként fityeg mellei körül az elvágott kötélhurok. Gyorsan kell döntenem, hogy lefelé, vagy felfelé akarok menni.

Megnyomok egy gombot. A lift pedig zuhanni kezd a föld középpontja felé.

*

Otthon két üzenet vár a rögzítőn. Az első gondolatom az, hogy hallgatás nélkül törlöm. De végül csak benyomom a lejátszás gombot. Berta reszkető hangja tölti meg a szobát. Mint keselyűk, köröznek fülem körül a bocsánat, a sajnálom és a szeretlek szavak. Micsoda átkozott Möbius-szalag.

Téged szeretlek! – bizonygatja a masina. – Amit láttál… Annyira szégyellem, de csak az előléptetés miatt volt, tudod… Én annyira akarom azt az előléptetést! Tudod! A harmadik emeleti iroda! Állítólag saját villamosszékük is van…

Törlöm az üzenetet. A legszívesebben öngyilkos lennék, de már az is csak rá emlékeztet. A gép erőszakosan pislákol. Jelzi, hogy vár egy második üzenet. Biztos vagyok benne, hogy azt is Berta hagyta, ujjam a törlés gombon táncol. Végül csak meghallgatom. Meglepetésemre az angyal hangja kezd recsegni a lejátszóból: – Üdvözlöm! – kezdi. – Csak szólni akartam, hogy volna most egy üresedésünk. Amennyiben még mindig érdekli a dolog, fáradjon be az irodába, lehetőleg minél hamarabb! Tudja, gyorsan feltöltődnek errefelé a helyek…

Tekintetem az éjjeliszekrényre vándorol. Az ébresztőóra mellett egy használt zsilettpenge, egy jó adag tabletta és a zsebemben még mindig ott a pisztoly. Jó kis étlap, van miből válogatni. Az üzenet alig húsz perce érkezett, jó az esély, hogy nem töltötték be még a túlvilági posztot. Előveszem hát a pisztolyt. Nézem egy darabig. Forgatom az ujjaim között. Majd tárcsázok. Mintha a végtelenségig kicsöngne, de nagy sokára csak beleszól egy hüppögő női hang.

Szia. Én vagyok – közlöm.

Jaj, már úgy féltem, hogy soha többé nem állsz velem szóba! Kérlek, kérlek bocsáss meg! – bőg.

Nem tudok rád haragudni – sóhajtok. – Egyszerűen nem megy. Képtelen vagyok kiverni téged a fejemből – úgy potyognak belőlem ezek a szavak, mint a visszaöklendezett Xanax tabletták. Még az ízük is olyan. – Ami azt illeti, most is pont te jártál a fejemben. Itt ülök, a számba vett pisztollyal, és azt kívánom, bárcsak itt lennél velem, és a te szádban is lenne egy pisztoly, s akkor együtt halhatnánk meg… ismét.

Szeretlek! – szakad ki Bertából. – Akarod, hogy odamenjek? Most?

Nem, én most akarok meghalni! – Mondom, és engem is meglep a mondatban lévő őszinteség.

Várj, kerítek én is egy fegyvert! – És már hallom is, hogy az íróasztalfiókban matat. A másik keze pedig már biztos a bugyijában. Micsoda elbaszott szextelefon. Ekkor a plafonra célzok. Közel teszem a kagylót a fegyverhez. Meghúzom a ravaszt. Aztán elejtem a kagylót, de rögtön le is térdelek mellé, hogy még halljam, ahogy a vonal túlsó végéről is eldördül a lövés. Aztán csönd. Megbonthatatlan, végtelen csönd.

Délután még három üzenetet kapok. Az egyik persze az angyal fickó, aki sajnálattal közli velem, hogy az állást betöltötték. A másik a főnököm, aki közli velem, hogy amiért ma szó nélkül hazajöttem, ki vagyok rúgva. A harmadik én vagyok. Búcsúüzenetet hagyok magamnak. Aztán elkezdek élni.