Legnagyobb haditechnikai tévedések – a B-29 Superfortress

Az amerikai hadvezetés és az elnök személyesen 1942-ben úgy döntött, hogy Japánt le kell bombázni

Csakhogy a jókora távolság miatt ez nem volt annyira egyszerű. Sem a B-17, sem a B-24, B-25, B-26 nem volt alkalmas a feladatra, az első próbálkozás 1942-ben (Doolitle-terv a B-25B-vel, erről majd írok külön) nem volt egy kifejezett sikertörténet.

Tehát kellett valami addig nem látott méretű gép, ami bombaterhelés, hatótávolság alapján képes volt az USA légibázisairól indítva japán főszigeteki célpontok bombázására.

Megszületett a B-29 Superfortress koncepció, az addig tervezett legnagyobb bombázó. 4 motorjával, 43 méteres szárny fesztávjával, 3800 mérföldes hatótávjával és a távirányítású fegyverzetével valóban ígéretes is lehetett volna. A kongresszus elutasította. Hogy miért? Nagyon egyszerű – a horror költségek miatt. A fejlesztési-tervezési szakaszban kiderült, hogy egy-egy ilyen madár ára vetekedni fog egy cirkáló vagy romboló árával és a haditengerészet akkoriban már elég jól teljesített a hordozókkal plusz az azokat kísérő kisebb, de gyors hajókkal.

A lobbisták valahogy keresztülerőltették a kongresszuson, a B-29 megkapta a szükséges költségvetést. A bajok csak itt kezdődtek. A gyártás finoman szólva nem ment zökkenőmentesen, mindene elromlott a gépnek. A műszaki hibák végigkísérték a karrierjét, annak ellenére, hogy hatalmas veszteségeket szenvedtek el a japán légtérben, több áldozatot szedtek a meghibásodások mint az ellenség. Itt egy robbantott ábra, ilyen darabokra volt képes széthullani.

A maga korában az összes hi-tech dolgot beleépítették. Csak épp ezek korábban nem voltak kipróbálva és nem is igazán működhettek a feszített tempójú gyártás miatt.

Azon már senki meg sem lepődött, hogy mivel alulmotorizált volt, a négy hajtómű közül valamelyik vagy akár egyszerre több is felgyulladt. Egy pilóta melankolikusan megjegyezte, hogy a kifutópálya túlvégén lángoló gépek fényénél éjjel nyugodtan lehetett volna akár újságot is olvasni. És akkor még fel sem szálltak.

A hajtómű probléma elkísérte a gépet a II. világháború alatt, a legfőbb gond a melegedés volt. Több próbálkozás is felmerült az idők során, például változtattak a légcsavarok formáján egy kicsit, hogy minél több hűsítő levegő jusson a hengerekhez. De ennek ellenére a felső hengereket így is 25 óránként ki kellett cserélni, a biztonság kedvéért. Az oljafogyasztás is komoly probléma volt, át kellett tervezni a szelepekhez menő köröket, hogy minimalizálják a veszteséget. A megoldás az volt, hogy végül kivágták az egészet a kukába, egyszerűen az eredeti hajtóművek kevésnek bizonyultak a B-29 esetében. Az új Pratt & Whitney motorokkal sikerült lezárni ezt a sötét korszakot.

A felszállás után sem ment minden zökkenőmentesen. A 20 órás küldetések során az óceán felett ha bármi történt – márpedig történt -, esély nem volt a mentésre, menekülésre.

De ha már egyszer eljutottak Japánig, akkor sikerrel jártak? Dehogy. A kezdeti küldetési magasságukban nem számoltak azzal, hogy Japán egy sziget és magasan fölötte nem ritka a 200 csomós a szél. A gép alig volt ennél nagyobb sebességre képes, a széllel szembe fordulva jóformán csak  lebegett, szinte álló célpontot biztosítva a légvédelemnek. Éltek is vele.

A szél erőssége istenigazából főleg a bombázáskor jelentett gondot. A robotpilótával összekötött Norden célzókészülékek minden más hadszíntéren kielégítő eredménnyel dolgoztak, Japán fölött azonban rohadt nagy volt a szórás. Úgy értem, hogy ROHADT NAGY, kilométerekről beszélünk. A precíziós csapásokról le kellett mondaniuk a bombázóknak, többek között ezért is tértek át később a pusztító szőnyegbombázásra. A japán civilek egész jól ellettek volna enélkül…

A japánok arra is rájöttek, hogy azt a hatalmas dögöt le lehet Kamikaze módban is szedni, belevezették a vadászgépeiket. Aztán arra is rájöttek, hogy tök felesleges elpazarolni a drága vadászgépeket, készítettek egyszer használatos, pilóta vezette bombákat és szedték le sorra a B-29-eket. 1 db olcsó, egy emberes gép a rohadt drága, 11 fős legénységet szállító gépért elfogadható veszteség volt nekik.

Amikor kezelhetetlen szintre nőttek a veszteségek, leállították a nappali, célzott támadásokat, bár addig sem a japán hadiiparban, sem a katonai célpontokban nem okoztak komoly károkat.

Átszervezték az egészet, Okinawa szigetét akkorra elfoglalták, az lett a B-29-ek új bázisa. Egyúttal azt is eldöntötték, hogy nem szaroznak tovább nappali támadásokkal katonai célpontok ellen, rámennek a nagyvárosok lakosságának módszeres lemészárlására. 1945 májusában szerk: márciusában (köszönjük az észrevételt) indultak Tokió ellen éjszakai bevetésre, előtte leszerelték a gépekről a fegyverzetet, úgyse vették korábban hasznát, csak a tömeget növelte. Az új bázis jóval közelebb volt, tehát üzemanyagból is kevesebb kellett, lehetett növelni a bombaterhelést. Egy új típusú bombát is rendszeresítettek, olyan gyújtóbomba volt, ami 30 kisebb bombára robbant szét megfelelő magasságban, ilyenből vittek 32 darabot. A korábbinál jóval kisebb magasságból indítva ezekkel egy gépből közel 1000 tűzfészket lehetett létrehozni hatalmas pusztítással. További eleme volt a stratégiának, hogy célzottan a fa szerkezetes, papír falú épületekkel zsúfolt lakossági városrészekre mentek rá, kifejezetten úgy ledobva a bombákat, hogy a felszálló hő keltette légáram továbbterjessze a bombázás centrumától kifelé a lángokat.

A cél a morál megtörése volt. Nem lett teljes siker, a japánok még elszántabban harcoltak, a lakosság felkészült a szárazföldi invázió ellen utolsó csepp vérig küzdeni.

A B-29 talán legismertebb küldetése végül az első fissziós urán bomba, a Little Boy és az első plutónium bomba, a Fat Man ledobása lett. Hirohito császárral egy háttéralkuban ezt követően sikerült megegyezni a fegyverletételben ha megtarthatja a császári címet.

Nem annyira közismert – bár azt sokan tudják, hogy Hiroshima kb. 125 ezer, Nagaszaki kb. 93 ezer azonnali halálos áldozatot követelt -, a Tokió gyújtóbombás overkill művelet még ennél is többet, kegyetlen tűzhalálban, menekülési lehetőség nélkül.

És Drezdát sem szabad elfelejteni. Sajnos, a fenti módszer mindenhol alkalmas volt a civilek terroizálására. A ’45 februárjában végrehajtott masszív támadássorozat gyújtóbombák ezreit szórta a belvárosra. A legutolsó hivatalos becslés 25 ezer halottal számol, van aki ezt vitatja. Mármint, hogy “csak” ennyien haltak meg ott. Egyes szakértők úgy vélik, hogy a drezdai pusztítás a RAF erődemonstrációja volt, válaszul az amerikai atombombákra. Ennek azért ellentmond, hogy a támadásokban az USAF is részt vett, igaz, hogy nem akkora erővel, mint a britek.

Az ilyen gyújtóbombás, polgári célpontok elleni támadás morális megítélésen lehet vitatkozni, szoktak is, de az történelmi tény, hogy kevesebbért is kaptak kötelet háborús bűnösök. Persze a történelmet a győztesek írják.

A B-29-ből végül közel 4000 db készült, ami darabszámra elenyésző a II. vh során legyártott 207 ezer amerikai repülőgéphez képest (a japánok kb. 70 ezret gyártottak). Az akkori 640 ezer dolláros árával (a B17 279 ezer, a B24 337 ezer dollárba került) és a veszteségekkel együtt viszont egy valódi rémálom volt.

Viszont a szovjetek nagyon is hálásak voltak az amerikai fejlesztéseknek. A Japán elleni bevetésekről komoly kihívás volt egy sérült bombázóval visszajutni egy baráti bázisra, ez különösen a kampány kezdeti szakaszában volt nagy probléma. Több esetben előfordult, hogy a sérült gépek szovjet területeken szálltak le. Ivánék nagyon jó fejek voltak, mert az életben maradt legénységeknek segítettek visszaszökni a sajátjaikhoz. Viszont a négy darab kényszerleszállt (és nagyjából egyben maradt) B-29 sosem került elő. Cserébe 1947 tavaszán a levegőbe emelkedett a Tupoljev Tu-4, ami tökéletes mása volt a B-29-nek. Az amerikaiak mosolya nem volt őszinte, mert rájöttek, hogy az akkorra már morcos komcsi medve kezébe passzoltak egy viszonylag modern, nagy hatótávolságú bombázót.

Mielőtt végleg kivonták a hadrendből a 60-as években, még részt vett a szovjetek által blokád alá vont Nyugat-Berlin ellátásában a légi híd műveletben.

És ne feledkezzünk meg a koreai háborúról sem! Az akkora már eléggé kiforrott bombázók kezdetben nappali támadásokat hajtottak végre. Amivel nem számoltak, az az volt, hogy a ruszkik jó pár Mig-15 vadásszal támogatták meg az északi elvtársakat. A fürge vadászokhoz képest lomha bombázók könnyű célpontokká váltak, éppen ezért a bombázásokat áthelyezték éjszakára. Közel 30 darab B-29 veszett oda, viszont a lövészek mindenképpen dícséretet érdemelnek. A távvezérelt géppuskáikkal 27 Mig-et lőttek le, igazoltan.

  • R2#metoo

    Köszönet a cikkért!

    Meggyőződésem, hogy “atombomba” nem létezik.

    A kobalt izótóp/gyújtóbomba combo viszont igen.

    Genau level 1000%

    Ecce homo….

    • taro

      sugárfertőzés sincs, mégis így hívjuk

      • R2#metoo

        Cukorfertőzés nincs mégis szénhidrát conspiracy.

  • mokusON

    arra jutottam, hogy ez az egész bitcoin láz olyan mintha az ezer ft-os erzsébet utalvány másfél millió forintot érne csak azért mert pár boltban elfogadják.

  • Dragon

    Citroen

  • rontóbogár

    nem annyira releváns, de olvasható a cikk. mármint technikailag is betöltődik az oldal.

    • rontóbogár

      cserébe eltűnt a szerző neve. vagy csak a web oldal is megtanult írni. ki tudja.

      • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

        Ketten írtuk.

        • rontóbogár

          színkódot javaslok a végén magyarázattal.

          zöld alapon lila betűk: egyik szerző
          barna alapon szürke betűk: másik szerző

          • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

            Az egyik dőlt betűs, ennyit segítek.

  • taro

    tokió bombázása március (és meglepő módon nem alakult ki tűzvihar a városban, nem úgy, mint a nagy kantó földrengés idején és mint hirosimában)
    a halottak számába nem megyek bele, de tokióét teszik 100 000 környékére

    • Kolyok12

      minek laknak olyan sűrűn.

      • taro

        mert muszáj.

    • ★☆☭IonágyúS ЯiszpekTPónY☭☆★

      Március jogos, viszont a gyújtóbombás támadások egész júniusig tartottak, 5 nagyvárost bombáztak szarrá.
      Tokio esetében ezt írja a honvedelem.hu:

      1945. március 9-10-én, Tokió ellen már az új harceljárásnak megfelelően és az új fegyverrel vonultak a Superfortressek, s e háromórás támadás hatása még LeMay legmerészebb elképzeléseit is felülmúlta. A mindössze 2000 méter magasságból leszórt 1550 tonna gyújtóbomba okozta tüzek a szél hatására pusztító erejű tűzviharban egyesültek. 26 négyzetkilométer vált a földdel egyenlővé, Tokió épületeinek 40 százaléka romba dőlt, míg a halottak és sebesültek számát a különböző források 124 000 és 200 000 közé teszik.

      • taro

        tokiót tényleg akkor bombázták. a halottak száma becslés, a japánoknál a rendőrségi iratoknál 90 000 ezer körül van a halottak száma (ez valszeg alacsonyabb a ténylegesnél) a legtöbb kutató 100 000-125 000 fő közé teszi.

        a tűzvihar meg amiatt érdekes, mert viszonylag erős szél volt, ez segítette a tűz terjedését, de azt megakadályozta, hogy valódi tűzvihar alakuljon ki. (nem tudott kialakulni a tűzviharokra jellemző saját szélrendszer)

  • Mogi

    azért “B”-29, mert még csak béta

    • R2#metoo

      alfába majd B-farkinc lesz

  • SpaceWolf

    Ki írta ezt a szart??? 🙂

%d bloggers like this: