Az emberiség áldása: a snack-kolbász
Valami logika van a tapas-bárokban, ezt sosem tagadtam, csak azt nem bírtam megérteni, hogy miért kell komoly összegeket otthagyni azért, hogy többet igyál.
Itthon ugyanis ezt egy vacsorával egyenértékűnek vélik, nyilván van Spanyolországban is olyan hely, ahol rendes ételt szolgálnak fel, de ha valaki egy hosszúkás tányérra rakott olajbogyósorért elkér ezer forintot, azt valószínűleg szieszta után rögtön agyonverik. A sörkorcsolyának emellett még mindig van értelme: én simán hajlandó vagyok valamivel többet fizetni azért, hogy adjanak “ingyen” egy kis sós mogyorót vagy valamit, az optimális az lenne persze, ha mindenhol olajbogyó és sonka lenne, de már rég nem hiszek egy ideális világban.
De ezt a menüt át is lehet gondolni: miért is ne lehetne kolbász? Ugyanúgy el lehet rendezni egy pohárban, mint a ropit, csak valamivel tartalmasabb, sós is, ideálisan csúszik rá a sör, nem is értem, miért nem terjedt el jobban a világban – ráadásul tökéletesen illeszkedik a paleo-szerzetesi-nemtommilyen diétába is, és biztosan fényes lesz tőle az ember szőre. Az emberiség megváltója a snack-kolbász, ami egy hazugság, mert valójában csak kicsi kolbászokról van szó, épphogy nem virslikről, de meghozzák az ember kedvét az élethez, elég zsírosak ahhoz, hogy felszívják az alkoholt, ha csípősek, akkor sem verik le az embert a lábáról, szóval hiánypótlók.
Mindezt némileg hatás alatt írom, hiszen a nem létező szerkesztőség helyett, a gyűldékhez használt kocsmában állok a pult mellett, épp lement a Hendrix-blokk, tele vannak a csapok, és remélem, lesz még Metallica meg Child in Time is – csak kihúzom kolbásszal.
