Lejtőre kerülhet a budik megszokott otthonossága

Időnként a kis dolgoknak is örülni kell, megint máskor a nagydolgok hozhatják el a rideg vállalati környezetbe az otthonosságot.

Ki ne töltené szívesebben az idejét azzal, hogy a telóján végigpörgeti a vadonatúj cicás GIF-eket és a viccesebbnél is humorosabb megosztott blogbejegyzéseket, ahelyett hogy idióta ügyfelekkel kellene egyeztetnie, vagy ami még rosszabb, a főnökei képét kellene bámulnia?

A munkavállalás valóságszagú világában egyetlen olyan hely van, ahol mindezt önfeledten megtehetjük, az pedig nem más, mint a porcelán trónus csillogó szentélye, a vállalati budi.

Nem is lennének angolok az angolok, ha ne készítettek volna erről is felmérést, a júliusi eredmények ugyan széles skálán mozogtak, de az mindenesetre kiderült, hogy amíg vidék szerte egyesek beérték a nyolc órás munkabeosztásuk során mindössze 4 perccel és 45 másodperccel, addig például a londoni munkavállalók 28 perc és 35 másodpercet is képesek voltak a munkaidejükből a világ legfontosabb foglalatosságaival eltölteni.

In an office, the one space you have where you can find privacy is often the toilet

Jennifer Kaufmann-Buhler, a Purdue University tervezéstörténeti segédprofesszora határozottan állítja, hogy az irodisták világában az egyetlen olyan hely, ahová a civilizációs fejlődés eredményeként el lehet vonulni egy kis magánéletet élni, az nem más mint a toalet.

Azonban a munkáltatók sem teljesen hülyék, hamar ráébredtek, hogy ami a munkavállalók tömegeinek jó, az nekik nettó veszteség. Így aztán történtek már mindenféle technikai és adminisztratív próbálkozások, kezdve attól, hogy beléptetőkártyás rendszer védte a kakáldát, azon keresztül, hogy intelligens mozgás- és az irodai székbe épített ülésszenzorokkal monitorozták a jelenlétet, egészen odáig, hogy szabályozták a pisilési menetrendet, azaz levonás kilátásba helyezése mellett legalább négy órás kihagyásokkal legfeljebb a munkaidő egy százalékát lehetett ürítésre használni a haldokló kapitalizmusban.

Ahol a szükség, ott hamar a segítség, így ezeket persze mindenhol megpróbálták kijátszani, úgyhogy aztán egy végtelen macska-egér játék kerekedett a szabadságvágytól fűtött dolgozók és a szarásfelügyelők között.

Erre a dilemmahalmazra keresett általánosabb megoldást Mahabir Gill, a StandardToilet alapítója, aki végül a saját gondjait és tapasztalatait öntötte porcelánba. Mérnökként negyven éves karrierje során volt alkalma megtapasztalni, hogy milyen az, amikor az alkalmazottak egyszerűen elaludtak a kényelemben, de a legtöbb csalódást az életében a nyilvános vécék előtt végeláthatatlanul kígyózó sorok jelentették. A végső lökést az adta az innovációhoz, amikor egy áttivornyázott éjszaka után rendkívül sürgős dolga akadt volna egy bútoráruház mellékhelységben de mindenütt csak foglalt jelzésű, csukott ajtókra talált.

Hosszas, frusztrációkkal teli kísérletezés után arra jutott, hogy a titok nyitja az ülőke kényelmetlenné tétele lehet. Gondolat gondolatot, tett tettet követett és végül kialakult az a termék, amit a British Toilet Association is jóváhagyott, ahol az ülőke pontosan tizenhárom fokot lejt. Megállapítást nyert, hogy az ennél meredekebb szög ellehetetleníti a béltartalom megszokott módon történő távozását, a laposabb szög pedig nem hatott az alanyok ücsörgési hajlandóságára.

Gill szinte atyai büszkeséggel mesélt a termékéről, gyakorló kapitalista hozzáállással:

It’s main benefit is to the employers, not the employees, it saves the employer money.

A StandardToilet novemberben került a szaküzletek polcaira 150 és 500 font közötti árakon és ezzel egy haladó gondolkodású, előremutató, szabad korszak zárulhatott le, már a budik otthonos világa is elkezdett lejteni, pontosan tizenhárom fokban a kizsákmányolás sötét mocsarának irányába.