Magyar pszichó

Sokan kérdezték, hogy mégis mi a civil szakmám, ezért elmondom, mert nagyon érdekes!

A technológiai szektorban utazom. Lényegében középvezető vagyok egy multinacionális vállalatnál, aminek a porfóliójában olyan termékek szerepelnek, amiket nemzetközi asset managereknek és asset ownereknek adnak el, ami nagyon érdekes. Ezek mindenféle félig technológiai, félig banki dolgok. Ez egy wall street-i cég, akinek itthon is van egy irodája. Rémesen egyszerű a dolog: van egy csomó saleses, akik a coverage organization részei, ők árulják azokat a dolgokat, amiket egy teljesen más részleg (a product) készít. Persze ez nem az IT, hanem egy termékfejlesztés részleg, akiknek az a feladata, hogy a delivery teammel és a consultantokkal együtt leszállítsák egy meeting sorozat keretében az ügyfélnek, hogy ott aztán összeálljanak egyenszilárd, holisztikus egésszé és ezek alapján benchmarkul szolgálhatnak mindenféle investmenthez. Én mondjuk ebből egy büdös szót nem értek, mert egy tök más területen dolgozom. Gyakorlatilag nem tudom, hogy mégis mit árulunk.

De könnyen összefoglalhatom nektek a napomat.

Reggel felkelek a közepesen jó lakásomban, nagy nehezen kikecmergek az ágyból és elgondolkozom azon, hogy mégis mi a kurva anyja helyem van ebben a kibaszott életben. Természetesen semmi, de ez nem hat meg. Elszívok egy napindító cigit, próbálok visszaemlékezni, hogy vajon csak a kanapén aludtam el, vagy valamit olvastam és inkább kimentem a nappaliba a kanapéra, de természetesen nem ugrik be, annyira egybefolyik minden. Elszívom a cigim, megiszom a kávét. Elgondolkozom azon, hogy gyakorlatilag egy éve nem ettem reggelit és ennek gyomorfekély lesz a vége, de leszarom az egészet. Ha gyomorfekélyem lesz, a biztosítóm penget nekem egyszeri ötmillió forintot, amiből kikezeltethetem magam valahol a bús faszban, amíg a családom egyáltalán nem lát hetekig. Nem azért, mert leszarnak, hanem mert valójában a fényes fizetés mögött a tartalékképzés és a mindenféle jól sikerült befektetések miatt pontosan ugyanúgy lófasz pénzem nincs, ráadásul mivel kicsik a gyerekek, nem is megoldható. Az egyik oviba jár, a másik kisiskolás, szóval valószínűleg egyedül fogok rohadni valahol Ausztriában, amíg a biztosító fizeti a kilyukadt gyomrom kezelését.

Persze azt gondoljátok most, hogy biztos megelőzhető a dolog, mert vannak előjelek. Persze, hogy vannak, de igazából leszarom őket. Fáj mindenem, rossz a hangulatom, gyakorlatilag egyenes jegyem van valami ronda rákos daganathoz, már csak pszichoszomatikus alapon is. De sebaj, akkor a biztosító még többet fog fizetni. Elszívom az utolsó slukkot, elnyomom a megtelt hamutálban a csikket és az alsógatyámban visszamászom az egyik teraszról és megpróbálok ellenállni a késztetésnek, hogy visszahuppanjak a kanapéra, mert onnan tuti, hogy még egy órán keresztül nem állok fel. Felhúzom a H&M-ben vagy a C&A-ban vásárolt szarjaimat (mert maximum az ingjeim márkásak, mert ugyan ki a faszom akkora idióta villantós junior managergyerekeken kívül, hogy ezekre az ökörségekre párezer forintnál többet áldozzon), leemelem a középkategóriás kocsim kulcsát (mert ki a faszom akkora idióta a villantós junior managergyerekeken kívül, hogy kocsira bassza el a pénzét) és a Jura kávéfőzőm által még tegnap lefőzött kávémat vedelem, hogy fel ne basszam az asszonyt.

Beülök az utcán az autómba, amiben vastagon áll a bőrborításon a retek, az ablakon nem lehet kilátni, mert semmi időm nem volt letakaríttatni. Én biztosan nem fogom letakarítani, mert leszarom az egészet és ahhoz ki kéne szednem belőle a fél életemet. Bemegyek a munkahelyem mélygarázsába, ahol eltöltök a kormányra dőlve pár nyugodt percet. Igyekszem nem elbőgni magam, mert ha meglátják a gyengeségem odabenn, akkor oda a sosemvolt tekintélyem. Felmegyek a nulladik szintre és újra felveszem az álarcom, hogy eltöltsem az ébren töltött óráim nyolcvan százalékát azokkal az emberekkel, akiknek egyáltalán nem érdekel a hogyléte. Ami azt illeti, nagyjából öt év múlva – ha túlélem – egyáltalán nem fogok emlékezni rájuk és vice versa.

Felmegyek a nulladikra és halogatom még, hogy benyomjam a tizes gombot. Egyáltalán nem érdekel, hogy mennyi az idő, valószínűleg valamivel tíz előtt járunk, de mivel főleg külföldiekkel dolgozom, senkit nem érdekel, hogy mit és mikor csinálok. Kimegyek a szemközti kávézóba, ahol a gombócba szorult gyomromba rendelek egy latte macchiatot, amiről igazából azt sem tudom, hogy mi a büdös lófasz, csak szeretem az ízét. Iszom hozzá egy barackos zéró kólát, mert kíváncsi vagyok az ízére és egyáltalán nem érdekel, hogy mennyibe kerül, gyakorlatilag meg sem nézem. Leülök egy asztalhoz a forgalmas út mellett a kirakat túlfelén és rágyújtok.

A csalódás keserűsége keveredik a kóla undorító, semmivel össze nem hasonlítható, barackos icetea-vel kevert kátrányos-szúrós ízével. Teljesen elnyomja a macchiato ízét, amit cuki kis füles pohárban kapok. Közben észreveszem, hogy az órám rosszul jár, mert a héten a negyedik órámat viselem és elfelejtettem felhúzni. Megnézem reggel óta ezredszer a céges emaileket, aztán a privát emaileket, aztán a facebookot, aztán a hangoutsot, aztán a facebook messengert, aztán a whatsappot, az smseket és várom a pozitív megerősítést bármire, amit csinálok az életben, de persze szokás szerint le sem szar senki. Felületes emberek posztolnak felületes szarságokat nap mint nap, mert hogy igazából nincs semmi, ami ne lenne felületes.

Az élet mély igazságai egész egyszerűen nem léteznek a szememben és nem is érdekel mások élete.

Összeszedem magam és felmegyek az irodába. Leülök a Herman Miller székembe és unlockolom a supersecure active directory passwordommel a Lenovot, amihez két orbitális méretű monitort passzítottak. Negyedszerre sikerül, mert a domainjelszó különböző, számokkal és különleges karakterekkel tarkított permutációit használom a céges iPhoneomhoz, az Apple Storehoz, az offnet laptopomhoz, a céges géphez, az otthoni géphez, a vendorok ticketing rendszeréhez, a levelezésemhez. A tíz gigára duzzadó levelezésem felét a jelszóemlékeztetők teszik ki azokhoz az accountokhoz, amikkel hiába próbálkozom, mert a single sign onhoz vannak kötve, a másik felét azok, amik nem. A maradék valahol egy állandó limbóban létező cookieban tárolódik valahol, valamelyik böngészőben az általam használt hét gép közül.

Megnyitom a levelezésem és ránézek az aznapi meetingekre. Átschedulálok öt meetinget az outlookban, pusholok néhány cadence-t, leiratkozom pár motivation trainingről, kitakarítok néhány event inviteot és gondosan elhelyezek csütörtök estére néhány placeholdert a privát appointmentjeimhez, amikhez nem rakok webex meetinget. Gondosan foglalok meeting roomot azokhoz, amiknél személyesen jelen kell lennem, vagy csak simán ordítozni akarok artikulálatlanul valami piszlicsáré, senkinek nem fontos baromság miatt.

Elgondolkozom azon, hogy kellene-e foglalnom egy meetinget arra az estére, amikor felkötöm magam és vajon beállítsam-e magam out of officera.

Spamek érkeznek a spam folderbe, termination recordok a termination record folderbe, categorized mailek a categorized mail folderbe, event notificationok az event notification folderbe, global emailek a global folderbe, local emailek a local folderbe, missed conversationok a missed conversation folderbe, email emailek az email email folderbe. Összesen ezernyolcszáz olvasatlan levelem van, de nem is nagyon érdekel.

Van fontosabb dolgom is. Felhívok valakit, aki azt szeretné tudni, hogy az infrastruktúraprojekthez, amit csinálnak milyen rendszert vegyenek, illetve a rendszerhez, amit emiatt vennénk milyen integrációt csinálnánk és hogy az integrációhoz, amit csinálunk, milyen business caset lehet rendelni, a business casehez milyen kpi-okat tudunk felmutatni, a kpi-ok teljesülése esetén milyen ambition teljesül, amit lefektettünk a project charterben, az ambition milyen vázolt problémára jelentenek megoldást, a vázolt problémák hogyan passzolnak a cég operatív stratégiájába, az operatív stratégia mennyire áll összefüggésben a high level mission statementtel, a high level mission statement milyen valuet továbbít az ügyfelek felé, a value valójában hogy manifesztálódik pénzügyileg, a pénzügyi hozadék milyen roit jelent nekünk, ez alapján számoljak megtérülési rátát és a megtérülési ráta alapján hívjak össze egy meetingsorozatot a vendorral, a vendorral létrehozott meetingsorozat alapján hozzunk létre egy platform-akvizíció döntéselőkészítő dokumentumot, a döntéselőkészítő dokumentum alapján egy prezentációban foglaljam össze a javaslataimat a platformra három másik részleggel együttműködve, hogy aztán az inkriminált prezentációt a nevem gondos leszedése után prezentálhassák a financenek, akik aztán prezentálják az igazgatótanácson, akik aztán meghozzák a pénzügyi döntést.

Mondom, hogy ok.

Elkezdem csinálni, de persze megérkezik a projektvezető, aki szeretne többet tudni a folyamatról és feltárni a potenciális gapeket a workflowban. Elmondom neki, hogy mit szeretnék csinálni, de természetesen nem érti. A főnököm felhív. hogy miért nem vagyok együttműködőbb. Elmondom neki, hogy kommunikációs problémák vannak a cégnél, szerintem nem teljesen világos mindenki számára, hogy mit csinálok. Itt-ott a RACI táblázatban nem megfelelően van ott a nevem, jelzem. Azt mondja, hogy ez hülyeség és nekem engagement trainingre van szükségem, majd leteszi a telefont.

Ha most egy mesében lennénk, érkezne azonnal a meghívó az engagement trainingről, de arra még nagyjából öt hónapot kell várni, amíg a HR delegál erőforrást erre a problémára és kielemzi, hogy vajon hány olyan ember lehet még, mint én. Számolnak, gondolkoznak, megálmodják valahogy, hogy milyen mutatók alapján pontosan hány nap nyaralást kell fizetni Budapesten a külföldi kollégának, aki majd motivál minket. Hasonlóan megbíznak egy külső céget gondos verseny alapján, hogy állítson össze egy meaningful engagement surveyt, ami alapján felmérik, hogy mennyire általános probléma ez.

Közben feltehetőleg az év végi assesmentemben a High Value Contributor státuszom mellé a retention rubrikában a High Risk szerepel, a pótolhatóság rubrikában pedig egy Medium Risk. Egyből leadják a drótot a recruitmentnek, hogy kezdjenek el dolgozni egy branding value propositionon, hogy top talenteket lehessen recruitolni job faireken, ahol a brand valuet kell képviselni, szigorúan a brand booknak megfelelő vizuális elemek mellett, ahova mellesleg meg fognak hívni engem is, hogy meséljek az érdekes munkámról. Feltehetőleg valami ambíciózus, fiatal mérnök meg fogja kérdezni, hogy mit csinálok és én azt hazudom, hogy az üzleti igények specifikálásával foglalkozom és azokat priorizálom.

Viszont még csak 11:30 van, ezért elmegyek ebédelni a viszonylag puccosabb, szomszéd kínaiba. Azt képzelem, hogy valamiért nem ugyanazt a hányásízű gecit eszem, mint a sarki fémhordós kimerdében. Persze rettentő mócsingos szart eszek, valószínűleg piaci nyesedékhúsból és zsákos teszkós rizsből készítve. Kétezret fizetek, adok borravalót, nem tudom, hogy miért. A VISA Goldommal fizetek, mert a cafeteria kártyámat már hó elején eltankoltam. Sóhajtok, kimegyek, rágyújtok és a csigánál is lassabban visszavánszorgok az irodához.

Köszönök a portásoknak. Az egyik udvariasan visszaköszön, a másik le se szar. Igazából egyik sem ismer fel, pedig tizenegy éve dolgozom a cégnél, de majdnem minden nap a mélygarázsból jövök fel egyenesen a lifttel. Leülök a díjnyertes céges étteremben, kérek még egy kávét. Odajön a team, megpróbálok jó pofát vágni, kedves lenni, a legjobb arcomat mutatni. Ülök egy fél órán keresztül és elmegy minden a fülem mellett.

Lélekben egy sötét, mély medence alján pislogok, amit körülölel valami hihetetlenül irracionális, érthetetlen szabályok mentén rendeződött, vállalati strand moraja.

Csak szótöredékek szűrődnek le a mélybe. Lehúnynám a szemem, de nem akarom azt mutatni, hogy feladtam. Nem tudom, hogy hol lennék szívesen, nincs semmi, amit szívesen csinálnék, nincs semmi, amire vágynék. Már aludni sem igazán akarok, csak valamiféle mély és felemelő bódulatot. Egy nagy, fehér dögkeselyűt, aki felemeli az ernyedt testemet a bisztró asztalától, elvisz a csokiautomaták mellett, átszakítja a plafont és egy, csak a képzeletemben létező helyre visz, ahol minden elképesztően nyugodt és minden feszültség, deadline, product line, release cycle, retention plan, risk catalogue, procurement process, IT security, git repository, data dictionary, clustering algoritmus eltűnik és csak a boldog befogadás marad.

Megint visszamegyek az asztalomhoz. Egy fidget spinnert pörgetek unottan, körülöttem mindenki scopeokról, deliveryről és digitális fókuszról beszél. Felteszem a fülesem és beteszem azt a zenét, amiről tegnap hallottam először. Próbálok eltávolodni mindentől és megcsinálni a feladatomat, amiért egy kisebb kazal pénzt fizetnek. Persze nem nagyobbat, az csak a külföldieknek jár.

A titulusom ugyanaz, mint azoké, akiknek elvégzem a munkáját, de én csak Samuel L. Jackson vagyok a Djangoból és a budapesti iroda az ültetvényem.

Soha nem fogok feljebb kerülni, soha nem fogom többre vinni, jelentsen ez bármit is. A felelősségi körömet már így is képtelenség tovább bővíteni, mert ugyan nem vesznek elő egyetlen rossz döntésért sem (hiszen no blame culture van), de fokozatosan leépítik azokat a felelősségi köröket, amikben döntést hozhatok. Amíg ezen elgondolkozom, levelet kapok az IT-től.

Azt mondják, hogy ők megértik, hogy egy infrastruktúra projektet csinál valaki, amihez nekem ki kellene találni, hogy mire fogjuk használni, de addig is, amíg ezt megteszem, őt épp arra kérték, hogy az általam még nem javasolt platform megoldásokhoz javasoljon infrastruktúra megoldásokat, amiben foglalja össze a compliance capabilityt, a total cost of ownershipet, a service availabilityt, a backup és restore proceduret, a legal implicationököt licensing oldalról, valamint a change management procedureokat. Szeretné tudni, hogy mégis miért kéne megcsinálnia, amikor még nem is tudjuk, hogy mit szeretnénk.

Azt mondom, hogy nem tudom. Kimegyünk együtt cigizni és megkérdezem arról, hogy hogy vannak a gyerekek. Azt mondja, hogy jól.

Befejezem még az SAP-ban a költségelszámolásaimat, bescannelem a számlákat, megírom a requestet a financenek, aztán csak ülök, hatig. És egy picit tovább. Nem várok semmit, ezt a munkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Nincs kedvem abbahagyni. Nincs kedvem semmi mást csinálni, mert tudom, hogy képtelen vagyok bármi mást csinálni. Az elmém teljesen üres és az elsötétülő Cisco telefon figyelmeztet csak arra, hogy mennem kellene.  Körbenézek az asztalomon, összeszedem a kulcsomat, a telefonomat és a tárcámat és elindulok a mélygarázs felé.

Ez is egy jó nap volt.