Matilda három csodája

Roald Dahlt mindig is szerettem, ez az egyik első könyv, amit olvastam tőle.

Úgyhogy elolvastam megint, most már felnőttként, pont belefért abba az idősávba, amíg még süt a nap, kifekhetek a kertbe és ihatok egy pár sört. A projekt csak néhány órán keresztül tart, gyerekkoromban persze ennél valamivel több időt vett igénybe, de annyi baj legyen. Dahl egyébként minden életkorban szórakoztató, a történetei általában ugyanannyira bizarr csavarokat vesznek gyerekmesékként is, mint a meghökkentő mesékben: nem véletlen, hogy a Nightmare Before Christmast is jegyző Henry Selick is lecsapott a James and the Giant Peachre, ez egy méltatlanul elfeledett stop-motion technikával készült film. Persze később Tim Burton is megtalálta magának, a Charlie és a csokigyár talán az utolsó vagy utolsó előtti Burton-film, aminek még örültem is, hogy létezik.

A Matilda egy elég didaktikus, de Dahlhoz méltóan bizarr mesekönyv arról, hogy milyen meg nem értett kisgyermeknek lenni. Vagy meg nem értettnek lenni. Vagy alapvetően csak arról, hogy milyen gyökerek között élni, ami mondjuk egy életkortól független probléma, csak épp a főhős itt egy ötéves kislány, akit nem túl meglepő módon Matildának hívnak. Ebből is készült film, de nem mertem megnézni. A történet szerint Matilda egy autodidakta kislány, aki már négyévesen megtanult olvasni, a szülei viszont igazi tahók, az apja autókereskedő, aki folytán átbassza polgártársait, az anyja meg egy szerencsejátékfüggő tehén. Van egy testvére is, egy kis gyökér. Miután az elhanyagolt kislány rájön, hogy olvasni jó, mert ezzel elmenekülhet a kilátástalan és szar életétől, szépen ellenne, mint a befőtt, de a szülei vagy leszarják, vagy rossz szemmel nézik az új hobbit, egyébként is, egy kislánynak csak annyi a dolga, hogy csinos legyen és szüljön, minek az a sok felesleges betű, ugye. Matilda ezen felkúrja az agyát, és bosszút áll a családon, de még mielőtt pszichopata lenne, felfigyel rá az iskolában egy tanárnő, és megpróbálja kiaknázni a benne rejlő tehetséget. Ja, és közben szuperképességei is lesznek, de ez nagyjából mellékes, mert aki ötévesen limericket ír, annak már lófasz tárgyakat borogatnia az akaratával – lehet, hogy Lovecraft sem csavarodott volna be az első hőseposza után hatévesen, ha időben lepaktál Cthulhuval, ki tudja. Persze itt is megvannak a kötelező jók és rosszak, de Dahl ezt olyan humorral és empátiával tudja kezelni, hogy a blőd mesénél valamivel többet kapunk – a saját életét is úgy írta meg, hogy akárhány tragédia is történt benne, még mindig inkább együtt röhögünk vele, mint hogy sajnáljuk. (A fickó annak ellenére, hogy norvég származású volt, a brit légierő pilótájaként tolta le a második világháborút, az egészséges irónia viszont megmaradt benne – érdemes lenne utánanézni, hogy hány kedvenc íróm volt mellékállásban pilóta, kapásból még kettőt tudok Dahl mellett, ugyanis James Herriot és Saint-Exupéry is repült, őt viszont nem a Kis herceg miatt szeretem, hanem az enyhén látnoki Citadella és az Éjszakai repülés miatt). És ami a legfontosabb Dahlban – és ami a legfontosabb számomra a legtöbb úgynevezett gyerekkönyv-szerzőben a huszadik században, ide számítva Kastnert és Pratchettet is –, az a humanizmus: nem a parvenüket ostorozza, hanem a kiüresedett, hülye világot, miközben szilárdan hisz benne, hogy ennek nem ilyennek kell lennie – de ha már ilyen, legalább röhögjünk rajta egy jót. Olyan ez, mint a viccben a székely: csak akkor fáj, ha nevetek.