Megerőszakolni valakit a közönségért
Szeretem a politikát, a zenét és az üzleti életet és gyűlölöm is az egészet. Mindhárom műfaj arról szól, hogy eladnak valamit a közönségnek, hogy azok aztán a terméket a sajátuknak érezzék és szektásodva éljenezzenek, ha a produktum olyasvalamit csinál, ami nekik tetszik.
De azt hiszem ezt részleteiben később akarom kifejteni. A műfaj utánozhatatlan képviselői a tehetségkutató showk, amik gyakorlatilag arra épülnek, hogy rövidre vágják a tehetségek útját és a kezdeti botladozásoktól megszabadulva a kezdeti rajongótábort is nagyon rövid idő alatt kialakítsák, hogy aztán a termék önhordóként termelje a lóvét.
A Britain’s Got Talentben gondosan megkoerografált, szomorú hegedűs és plömpögős zongorajelenetek mellett adják el a heti pátoszt és darálják a szart az ember arcába. A tehetségkutatók lényege, hogy gyorsan megmondják, hogy mi a különleges, így nem kell rajta gondolkozni sem. A technikai megoldásokat előszűrik, nyilván kiderül, hogy ki az, aki jól tudja megvalósítani a gyakorlatot, a sztorit meg szállítják hozzá.
Az általam hozott esetben a keretsztori az, hogy a lány majdnem összeesik az idegességtől és utána meglepően jól előad. Nem tudom, hogy szegény Emma Jones mennyit fogott fel ebből az egészből és ritkán szoktam élvezni ilyen előadásokat, de talán a Schubert miatt ez a performansz különösen megfogott. Szintén nem foglalkoztam a dolog utóéletével, mert egyrészt nem érdekel, másrészt ez az egész jelenet a trash-művészet egyik jeles darabja, egy igazi kormanifesztum, saját jogán értelmezehető, művészeti alkotás. Ez az, amit a Black Mirror próbált izzadtságszagúan, szájbarágósan az arcunkba tolni valamelyik részben: ez a lány meg magától előadja. Szorongás és feszültség aprópénzre váltva. Gyönyörű.
Ellens Gesang III, D. 839, Op. 52., No. 6, 1825 – Franz Schubert, Emma Jones előadásában.
https://youtu.be/J1oElQcOZjA
Ave Maria.
