Megint egy csalogány

Phyllis Dorothy James, angol bárónő, kilencvennégy évesen halt meg. Több mint huszonkétmillió fontot hagyott hátra, és egy fantasztikus irodalmi életművet.

P. D. James, ahogyan az olvasói ismerik, 1920-ban született, egy középosztálybeli angol családban, Oxfordban. Mindössze tizenhat éves koráig járt iskolába, két okból; a családjának nem volt pénze, hogy taníttassák, ráadásul apja nem hitt abban, hogy a nőknek tanulniuk kellene. Phyllis eleinte egy pénzügyi hivatalban dolgozott, majd egy színházi társulat segédmenedzsere lett, vagy mi. Huszonegy évesen férjhezment egy katonaorvoshoz, két lányuk született.

Miutan férje visszatért a második világháborúból, az elmebaj jeleit kezdte mutatni, és elmegyógyintézetbe került. (A férj.) Lányaikat az apai nagyszülők vették gondozásba. Phyllis kórházi adminisztrátornak szegődött el, s közben elkezdte írni nagysikerű detektívregényeit, amelyek közül tizennégynek a fő alakja Adam Dalgliesh főfelügyelő lett. Írt ezenfelül rövid krimigyűjteményeket is, és két olyan detektívregényt, amelyeknek egy nő, Cordelia Gray volt a főszereplője. Ezek közül az egyik, a Nem nőnek való, kurva szar, én alig tudtam elolvasni belőle pár oldalt, a másik azonban, a Szörnyűségek szép szigete alaposan gyomorbaveri az embert, és ennek nem kis szerepe van abban, amilyen plasztikusan az írónő érzékelteti, hogyan is néz ki a szétvert arcú holttest.

Ez egyébként jellemző P. D. Jamesre, angol bárónőtől (a címet 1991-ben kapta meg, saját használatra, ami azt jelenti, hogy lányai nem örökölhették), szokatlan módon, abszolút nem kesztyűs kézzel nyúl olyan témákhoz, mint a szexualitás, gyilkosság, sőt a náci Németország borzalmai.

Egyik kedvencem, amelyet most is olvasok, a Már megint egy csalogány, eredeti címén Shroud for a Nightingale, egy kórházban, pontosabban az ahhoz tartozó nővérképzőben játszódik. A cím maga is szójáték, részben a nevezett nővérképzőre utal, részben Florence Nightingale-re, aki a modern ápolás alapjait fektette le, és akiről a képzőt is elnevezték; emellett a shroud szó egyszerre jelent szemfedelet, és azt a kendőt is, amelyet a pofázó madár kalitkájára szokás borítani.

Aki azért szeret olvasni, mert látja maga előtt a cselekményt, annak ez a könyv prémium mozi. Nem szpojlerezek, ha elmondom, hogy az első gyilkossággal az írónő alaposan belecsap a lecsóba, és mire az áldozat – nagyon brutális és kegyetlen – módon kiszenved, addigra olyan alaposan felépített szcénát kapunk, hogy amikor megkezdődik maga a gyilkosság, szinte megkönnyebbülünk, az iszonytató feszültség végetér, és valaki ocsmány módon meghal.

Nem Agatha Christie finomkodó, Earl Grey teagőzös-kekszes elegáns gyilkosságai ezek, amelyeket kellemes partikon csipkefinom társalgási témaként lehet felhozni, és a végén minden nagyon fasza lesz. P. D. James könyvei az erőszakos halált kísérő iszonyat, és a kétségbeesett bizonytalanság, a sötétben tapogatózás, maga a brutalitás.

Álmatlan olvasóinknak jó éjszakát kívánunk.

A posztképen Florence Nightingale és végzős halogatói láthatóak, 1886-ban.