Miért nem lettem egyetemi ember

Van annak valami bája, amikor az ember az olvasmányélményei alapján akar szakmát választani.

Ennek alapján én sorrendben szerettem volna varázsló, természetbúvár, geológus, állatorvos, később egyetemi tanár vagy újságíró lenni. Nem mindegyik jött össze, a varázslókat nem szeretik bejelenteni a munkahelyeken, rájöttem, hogy nem tudok állatokat gyógyítani, a kövek tök nehezek meg kemények, az egyetemi tanárokat pedig csoda, ha nem pisálja le a kutya az utcán, pénzt meg ezekben a körökben aztán végképp lehetetlen keresni. Kár, mert papíron egyébként tök jól néz ki egy patinás intézményben dolgozni, lehetőleg repkénnyel befuttatott falak között, nagyokat zabálni a különböző díszvacsorákon, és tudós elmékkel beszélgetni egy pohár sherry mellett a kandallónál arról, hogy vajon hány angyal fér el egy tű hegyén. Ez se jött be, de ennek nem az az oka, hogy nem Cambridge-ben tanultam, nem is az, hogy lusta vagy hülye voltam hozzá (bármelyik összejöhetett volna), hanem az, hogy rafonya vagyok, azaz (a tájszótár szerint) „ruhájára ügyelni képtelen személy”. Az, hogy ez ilyen végzetes következményekkel járt, már ha a boldogtalan hallgatókra gondolok, tulajdonképpen persze a társadalom hibája: lehet, hogy kiröhögnek egy tanárt, ha le van húzva a slicce, de egy huszonnégyes szintű boszorkánymestert szerintem akkor se röhögnének ki, ha a pöcsével helikopterezve szórná a villámokat az általa előhívott zombihadseregre az auditorium maximumban.

Szóval több út vezetett odáig, hogy végül mégsem akartam egyetemi karriert, de a legfőbb ok a már említett rafonyaság. Teljesen hétköznapi napnak indult az, amikor ez kiderült, legfeljebb annyi volt benne a különös, hogy egy szemináriumon egy szaktársamnak és nekem kellett moderálni a beszélgetést, illetve irányítani az órát, mert összerakták a BA-s és MA-s hallgatókat, mi pedig ez utóbbiakként túl sokat pofáztunk, és nem hagytunk elég teret a fiatalabbaknak. Itt nyalt vissza a fagyi: na, ha olyan okosak vagytok, tartsatok órát. Tartottunk, reggel volt, lenéztem, nyugtáztam valamiért, hogy foxi, aztán haladtam tovább, cigaretta, kávé, a szokásos rutin. Aztán eszembe jutott, hogy életem talán egyetlen mókásnak hitt gatyáján foxik voltak. Nyakkendőben.

Mellékszál, de sorsdöntő volt: mire rájöttem, miért gondoltam foxikra, már ott ültem a pirospozsgás, tudásra éhes hallgatóság előtt, és nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy vallassam őket, ha jól emlékszem, Michael Sandel amerikai politikafilozófus szövegéről. Magát a szöveget már elfelejtettem, de a mai napig emlékszem a kínra, hogy hát itt be kéne gombolnom a sliccemet, de közben beszélgetést is kéne indítanom, sőt, irányítani is, szóval nem ártana, ha figyelnék ezekre az emberekre, akiknek akkor és ott még a nevét is elfelejtettem, így az a játékos törekvésem, hogy a gyors, kitöltendő teszt után kérdéseket tegyek fel a többieknek, hogy miért gondolod pont így, elég hamar csődbe ment.

A helyzetet persze megoldottam: próbáltam úgy tenni, mint aki pontosan tudja, ki kicsoda, majd elegánsan kihúztam egy tesztlapot, rájöttem, hogy fingom nincs, ki írhatta, és rámutattam az egyik gyerekre, hogy „te ezt hogy gondoltad?”. Közben még mindig le volt húzva a sliccem, de laza óra volt, lehetett ülni, igaz, kinn a pódiumon, vagy ház azon, amit annak lehetett hívni egy hétköznapi, kisebb teremben. Eddigre eltelt húsz perc, és miközben világéletemben hevesen érveltem a gombos slicc mellett, kezdtem megutálni mégis – egész odáig úgy gondoltam, hogy csak Casanovának okozhat gondot, ha még a sliccével is szarakodnia kell, normál esetben ez biztosabb megoldás, mint a cipzár. Hát nem az.

Miután már sikeresen meggyűlölt a BA-hallgatók többsége, akiknek a nevét ugye elfelejtettem, még rosszabb ötletnek tűnt elkezdeni matatni a gatyám környékén, miközben egyre fokozódó kétségbeeséssel szívatom őket, mert ők nyilván nem olvasták a szöveget, én már rettentő kínosan éreztem magam, azt hiszem, egyenesen a lámpavasig vezetett volna, ha még elkezdem vakarni a tökeimet.

Az idő relatív, ez derült ki abból a másfél órából, amelynek vitával kellett volna telnie, de részemről leginkább a foxik, sliccek, gombok és egyebek körül forogtak, érintőlegesen persze eszembe jutott a politikafilozófia is, mondjuk úgy, hogy baszná meg egy talicskányi veszett foxi ezt a Sandelt, ha már rám terhelte az ég, addig is legalább azt figyelné egy teremnyi ember, nem azt, ahogy matatok a pöcsömmel.

De mint mindennek, ennek is vége lett, nagyon hirtelen felpattantam, tettem egy John Cleese-hez méltó kört a hülye kialakítású terem sarkában, miközben többé-kevésbé begomboltam a sliccemet, majd távoztam, mint egy nagyon elfoglalt nagyon valaki.

És hogy miért nem lettem tanár? Nem, nem az MTA szétverése miatt, nem is a gyászos tanári béreket kell okolni ezért, és még csak nem is azt, hogy ezzel mindenki rosszul járt volna. Nem az a baj, hogy nem végeztem végül el a doktorit, és nem is az, hogy nem buzgott bennem túl a publikációs kényszer.

Azok a kurva foxik tehetnek róla.