Mindig szerettem volna eljutni egy Beugróra

Sosem sikerült, de most majdnem, csak nem arra, nem oda és nem úgy.

Voltam már a Budapest Jazz Clubban színházban, igaz, az is ehhez hasonló improvizációs játék volt inkább, úgyhogy nem lepett meg, hogy ott ilyen is van, nemcsak vájtfülűek vájogatják tovább a fülüket. Az az előadás a Maestro címet viselte, jó is volt, de most az improvizációs színház MMA-jára néztem ki, a Cagematchre. Az első jó hír: hiába improvizációs, modern és játékos, nem baszogatják a közönséget, amiről szerencsére már az előadás előtt szólnak, úgyhogy nem kell attól tartani, hogy hirtelen előugrik valaki a sötétből, és az arcodba rázza a faszát. Ez pont úgy hangzik, mint amit most találtam ki, de aki volt már kortárs színházi előadáson, ami előtt szódásüvegszemüveges, kinyúlt pólós esztéták magyarázzák meg, hogy miért szimbolikus áttörés az, hogy nem különül el szigorúan a nézőtér és a színpad, az tudja, hogy miről beszélek. A kinyúlt pólóval egyébként nincs semmi baj, a meglepetésszerű genitáliákkal viszont nem tudtam megbarátkozni.

Szóval nincsenek sötétben bujkáló faszok, improvizáció viszont van, méghozzá rögtön huszonöt percben csapatonként, ezekből három van. Nem véletlen a ketrecharcos párhuzam: az előző ilyen esemény győztesét két másik csapat hívja ki, akik – a címvédővel együtt – egy huszonöt perces előadásban akarják meggyőzni a nagyérdeműt arról, hogy ők a legjobbak. Optimális esetben ebbe bele kéne férnie valami történetnek, esetleg keretes szerkezetnek, de minden úgy alakul, ahogy, ezért improvizáció, ugye.

Itt kell bevallanom, hogy paraszt vagyok: jöhetnek nekem Wagnerrel, az operával vagy Csehovval, akit egyébként nem a színdarabjaiért szeretek, én bizony röhögni és szórakozni járok színházba, már ha sikerül. Ehhez kapcsolódik az is, hogy az improvizáció alapvetően nem muszáj, hogy vicces legyen, de igazából annak kell lennie, már csak a benne rejlő humorfaktor, a meglepetés ereje és az emberi természet alapvető gecisége miatt is.

Ez utóbbit talán el kéne magyaráznom néhány szóban: azért utálom az autóversenyt, mert ha történik benne valami, az baleset, de halványan emiatt is nézi az ember ezeket a hülyeségeket az autósporttól kezdve az artistákig, hogy aztán álszenten szörnyülködjön, hogy de hát szerencsétlen leesett, felrobbant, megégett, összeütközött. Na, ugyanez van az improvizációs színházzal, csak itt azért drukkol az ember, hogy a jóember elbassza, aztán kreatívan helyreüsse a dolgot, vagy ha nem is bassza el, legalább legyen benne valami hirtelen reakció. Valami spontán, amire ugye felszólítani senkit sem lehet. Lazán kötődik ide az is, hogy amikor kiskoromban megnéztem a Józsefet, a Józsefet játszó színész persze elfelejtette a szövegét, fagyos csend, mindenki drukkolt is, de persze titokban élvezte is a bennfentességet, hogy igen, ezt most és itt, direkt nekünk felejtette el, nem mintha szerencsétlen srácot ez nagyon vigasztalta volna. A fáraót játszó Vikidál meg nem jött zavarba: ahogy a közönség mocorgott meg vihorászott, elkezdte ugratni a kollégát, hogy „hallod, a tücskök is ciripelnek”, meg a jó ég tudja, miket hülyéskedett még össze, végül sikerült helyre terelnie Józsefet, mehetett tovább minden.

Na, az improvizáció pont ezt hozza valahol, mégpedig anélkül, hogy szerencsétlen Józsefnek ott kéne izzadnia a színpadon, persze izzadnak itt is eleget, biztos, de ők erre szerződtek.

Alaphelyzetben adott az előző bajnok és a két kihívó, de hogy mit kezdenek a maguk huszonöt percével, azt már ők döntik el – hogy mikor, arról volt egy kis vitánk házon belül, az, aki később adhat elő, több időt szánhat a felkészülésre, a csapat átbeszélheti, hogy milyen forgatókönyvvel készüljenek, itt nem nagyon vannak olyan meglepetések, mint mondjuk a Beugró zsebszövegében, hogy hirtelen valamilyen teljesen random mondatot kell kimondania a színésznek úgy, hogy ne essen ki a szerepéből. Ez szerintem még belefér: nem véletlen, hogy az is a helyszínen dől el, hogy melyik csapat mikor jön.

A siker fokmérője pedig a taps:

itt a hangerejét mérik, ahol a leghangosabb a közönség a szavaztatáson, az a csapat nyerte meg a versenyt. Az, hogy kinn dohányzás közben vagy a kávézó-söröző részében összefutsz a színészekkel, és ha megköszönöd nekik az estét, külön jó pont: ismét elmosódnak a határok, és látszik rajtuk, hogy jól esik nekik, hogy valaki eljött, megnézte őket, és még szereti is, amit csinálnak.

Itt kell megjegyeznem, hogy itt is játszik Andy Hefler, akit én már gyárilag nagyon bírok, és szintén egy nagyon közvetlen figura, bár ott mindenki az, előfordulhat az is, hogy hamarabb ismerik föl a törzsközönség tagjait, mint a közönség őket. Aki nem ismerné, annak mondom, hogy a faszi énekes, színész, miegymás, a Kéknyúlban énekel, és ezeken az impróesteken is szerepelni szokott (amúgy ez lenne az eredeti területe) – méghozzá ő és a csapata angolul rögtönöznek, ami ugyan nem baj, de egy kicsit unfair lehet tőle a verseny.

Nem nagyon: láthatóan egy nagyon profi csapatról van szó, olyannyira, hogy egyedül nekik jutott eszükbe nem túl offenzív módon bevonni a közönséget is azzal, hogy megadott tárgyakat lehetett feldobni a színpadra, és mindegyik valamilyen instant reakciót váltott ki a társaságból – az egyik hatására dalra fakadtak, a másiktól nagy igazságokat mondtak ki és így tovább. A másik két válogatott magyar színészekből állt, magyarul is adtak elő, ebbe pedig belefért a panelproli léttől a kortárs majdnem-politikai kikacsintásokon át a rapbetétig minden, ahogy illik is, ha már mindent szabad. Az estet, ha már jazz club, egy kétfős zenekar kísérte végig a Szomszédoktól a Csillagok háborújáig, és nagyjából hasonló ívet is írtunk le, mint ami a kettő között feszül, az egyik nagy tanulságtól a másikig csúszkáltunk, de közben csak annyira vettük komolyan az egészet (akár a színészekről, akár a közönségről legyen szó, igaz, nagyságrendileg a közönségben körülbelül annyian ültünk, mint ahányan most olvastok, csak anyu nem volt ott, jut eszembe, szia, anyu!), mint amennyire Vágási Feri, amikor közölte, hogy beszáll az internetbe. (Remélem, Feri nem gondolta azért egészen komolyan, egy világ omlana össze bennem).

Nem véletlen, hogy Heflerékre, a címvédőkre tértem ki hosszabban: nekem most is ők tetszettek a legjobban, az, ahogy alakították a szituációt, a dalbetét, ami tökéletesen illeszkedett a témához, és az, hogy percre pontosan sikerült egy kerek sztorit lerakniuk a 25 percben intróval és outróval együtt, azért már sejteti, hogy Andy nem ma kezdett foglalkozni a szakmával. A többiek is jók voltak, nemcsak a csapattársak, hanem a kihívók is: a Pad és a Bob Ewing társulata is igyekezett egy komplett történetet rögtönözni a szűkös keretek között, ehhez díszletek nem nagyon voltak, csak a zene és pár odavetett holmi.

Az egész történet azért működik, mert működik a jazz club is: voltam már teltházas Maestrón is, most viszont alig lézengtünk, miután a műsorvezető közölte, hogy az első sorban ülők sem forognak komolyabb veszélyben, azért nem úgy nézett ki a terem, mint az általánosan kötelező logikai alapfogalmak előadás idején az audmax, ahol fenn a kakasülőn aludtak négyen, középen ketten, elöl meg senki sem ült. Lutri azért is, mert míg a Beugró egy alaposan bejáratott brand volt, ami ment a tévében is, és sorozatosan hozta a teltházakat, ez még mindig egy kicsit underground műfaj, a színészek ugyanúgy kint cigiznek a klub előtt, mint bárki más, az egészet pedig az amatőrök bája is körbelengi, pedig itt amatörizmusról szó sincs,

egyszerűen ilyen ez a műfaj.

Ilyen, vagyis esetleges, vagy jól sül el egy poén, vagy nem, ez pont úgy néz ki, mint amikor az embernek zseniális visszavágások jutnak az eszébe (tudod mit, nyuszi? Baszd meg a fűnyíródat!), csak épp nem akkor, amikor szükség lenne rájuk. Valahol azt kívánom, hogy minden ilyen esemény teltházas legyen, mert barátságos a közeg, és minden résztvevő művész megérdemelné, hogy többen lássák, de jól van az úgy, hogy van underground: Csihar Attila, a Mayhem (és még annyi más) énekese mondta valamikor, hogy akkor van gáz, ha az underground black metalra annyian kíváncsiak, mint egy normális zenekarra.

Na, ez lehet ezzel a fajta színházzal is: nincsenek olyan kötöttségek, hogy csak zakóban, utána vacsora, a szünetben sós mandula és udvarias csevegés, ezzel pedig a színház is elveszíti valamennyire azt az ünnepélyes jellegét, amit én egyébként szerettem is – csak hát itt fordul az elő, hogy nem az arcodba himbált fasszal kell elmosni azokat a bizonyos határokat, hanem egy jó előadással.

Ami vagy sikerül, vagy nem, de ilyen ez az élet: általában sikerülni szokott, és plusz jó hír, hogy közben még lehet sörözni is. Akkor már nagy baj nem lehet, ugye? Na ugye.

(Megjegyzés: az előadásra nem kaptam ingyen jegyet, ha szar lett volna, azt is megírtam volna, egyébként a belépőjegy 2500 forintba kerül, a helyen pedig lehet sört és néhány érdekesebb whiskyt is inni, viszont annak bizonyítására, hogy a BJC sem fizetett le, megjegyezném, hogy a vacsorától sem voltam elájulva (amit szintén inkognitóban költöttem el, pedig ha bedobtam volna a Holdkompot, biztos szuvidált szultánfaszt szolgáltak volna fel kaviárágyon, még jó, hogy nem tettem)).