Mit gondolnál, ha egy átlagos hétéves svéd kisfiú emeleti szobájában egy középkorú, infantilis férfit találnál?
Én nyilván azt, hogy már megint a kezembe került egy Astrid Lindgren-mesekönyv.
Nem tudom, mi volt a baja Lindgrennek, de még a legártatlanabb meséi is olyan furcsák, hogy felnőtt fejjel egészen riasztó olvasni őket. A gyerek tüdőbajos, meghal a testvére egy tűzvészben, aztán ő is elpatkol, csak hogy a túlvilágon ismét találkozhassanak és mindketten meghaljanak – oké, értem. Beteg mese a lidércek között élő rablóhercegről – oké, értem, ezt olvastam a repülőn egyszer. Személyiségzavaros kislány lóval – oké, ettől világhírű, vagy legalábbis ismert. De egyik regénye sem volt olyan beteg, mint az Öcsi és a repülő bácsika. A legrosszabb hír a könyvvel kapcsolatban, hogy én ezt gyerekkoromban olvastam, méghozzá többször, mondjuk lehet, hogy ez sok mindent megmagyaráz.
Semmi bajom az elborult gyermekirodalommal, az egyik kedvencem, a Május 35. is az, viszonylag gyakran elő is szedem. A skandináv depresszióval sincs semmi gond, de ha valahol, akkor ott kéne meghúzni a határt, amikor egy nyilvánvalóan zavart android zaklat (nem feltétlenül szexuálisan, de nem olvastam a regény második részét, már ha van neki) egy svéd gyereket, miközben felzabálja előle a csokit.
Öcsi hétköznapi stockholmi gyerek, verekszik, basztatja a nagyobb testvéreit, szeretne egy kutyát, és egy nap beszáll hozzá az ablakon egy romlott életű hobó, aki a tetőn lakik, és valamilyen oknál fogva a köldökénél van egy gomb, amelyet benyomva működésbe lép a hátán vagy a seggén a légcsavar, ennek köszönhetően pedig képes repülni. Nem, ezt nem én találtam ki, miután megettem azt a furcsa gombát az erdőben, ez hamisítatlanul, száz százalékig Lindgren. Miután kitör rajta a rossz kedd – úgy, mint a Mary Poppinsban Michaelon, vagyis rájön a világutálat meg az, hogy mindenki csak basztatja, néz ki az ablakon, amikor belebeg a látóterébe a bácsika. A vén pederaszta egy darabig flörtöl a fiúval, aztán se szó, se beszéd beugrik az ablakán, és azt követeli tőle, hogy játsszanak együtt, közben pedig Karlssonként mutatkozik be, hangsúlyozva, hogy kiváló gépész, ezek után felrobbantja Öcsi gőzgépét (mellékvágány, de a Május 35. hatására szerettem volna már kora ifjúságomtól egy gőzgépet, bár gőzöm nincs, mire használhatnám. Az valószínű, hogy ha hozzám lebegne be egy bácsika-pedofil és tönkretenné, valószínűleg hamar ki is lebegne az ablakon). Több szakmában is jártasságot tulajdonít magának, de mindben béna, viszont legalább annyi igaz, hogy a tetőn lakik – mikor pedig Öcsi a barátainak és a családjának beszél Karlsson bácsikáról, persze senki nem hisz neki. Ennek egyenes következménye az, hogy a mechanizált vén fasz először csak a csokit és a sütit nyúlja le Öcsitől, majd el is csábítja a tetőre, amivel a frászt hozza a családra, mert nekik csak annyi esik le, hogy Öcsi valószínűleg nem szedte a gyógyszereit, és delirálva kolbászol a stockholmi éjszakában, majd tűzoltók szedik le a ház tetejéről. Még ekkor sem lesz nekik gyanús, hogy gyermekük egy szociopata android karmai közé került, továbbra is kételkednek Karlsson létében, aki ezen felbátorodik: egyre több cuccot tesz tönkre, sőt, bűvészelőadást tervez a gyerek lakására, ahová a környékbeli fiatalokat is meghívja, a belépő pedig egy karamella – bár ez mindegy is, mert úgyis felzabál minden édességet, aminek a közelébe kerül. Lehetséges magyarázat még, hogy a szülők tudnak az abúzusról, de nem mernek lépéseket tenni: erre utal az, hogy a regény végén rányitnak a gyerekekre, akik épp a repülő bácsi társaságában uzsonnáznak, majd a családtagok megállapodnak abban, hogy soha, senkinek nem fogják elmondani, mit láttak abban a szobában, mert senki sem hinné el.
Skandináv sötétség? A Burzum ehhez képest a fasorban sincs, ez a vegytiszta horror. Oké, Öcsi végül kap egy tacskót, szóval részéről ez az egész viszonylag jól végződött, de az egész mese sokkal több és sokkal nyomasztóbb kérdést vet fel, mint amennyibe kedvem lenne belegondolni. Kibaszott skandinávok.
