Komor Zoltán: Én már csak olyan strandra járok, ahol vannak lenyúzott bőrű nők

A tengerparton egy dögös csaj megkér, hogy kenjem be naptejjel a bőrét, de ő addig elmegy fürödni.

Fogalmam sincs, hogy tervez pancsikálni, amíg én a bőrét kenegetem, de rábólintok a dologra, mert ha látnád, te is kurvára rábólintanál.

A formás lány ekkor a homokba hajol, kiemel egy éles, törött szélű fésűkagylót, és magába állítja, majd nekiáll nyúzni a testét. 

Vér spriccel a fehér homokra, szépséges arca grimaszba rándul, a fájdalomtól öklendezni kezd – de tíz perc alatt végez, a vörös húsbábu reszketve nyújtja át a nagy kupac vértől ragacsos emberi bőrt, mintha csak feltekert szőnyeg lenne, és bizonytalan lábakkal bebotorkál a vízbe. Ott persze üvölteni kezd, ahogy csupasz húsát marni kezdi a sós víz. 

Megrántom a vállam, kinyomok egy kevés naptejet a markomba, és elkezdem belemasszírozni a vértől ragacsos szövetkupacba a fehér krémet. A mögöttem elsétáló férfiak irígy pillantásokat küldenek felém – alighanem azt hiszik, hogy ez a jó bőr itt a csajom. Erre még nagyobb erővel kezdem a krémet a bőrbe dögönyözni. A véres naptej rózsaszín trutyivá áll össze ujjaim között, miközben a tengerben hentergő húslány józan eszét veszti a szörnyű fájdalomtól a habok között, és összefüggéstelenül hablatyol a pokolról a buta arcot vágó sirályoknak.

Ó, pokol, te birtokló fagyapot! Láttam a kínok bányakő omlását! A kislányokat, akik kalamájótintát pisiltek a gyermekágyukba! Az elpattant aorták csípős ostorvégeit, a sziámi szívek egymásba fáradását!

Férfiak bujkálnak a sziklák között, és figyelik, hogyan cuppog kezeim alatt a lenyúzott bőrcsomó. Fecskenadrágjukban matatnak, borostás állukon nyál csordogál. Rájövök, hogy minden figyelem ezé a bőré, nekem pedig szokás szerint semmi se jut. Harag tölt el, amiért folyton az efféle lányok vannak a figyelem központjában a strandon. Hirtelen ötletem támad, és megpróbálom magamra húzni a nyálkás szövetcsomót. Úgy bújtatom bele a lábam, mintha csak harisnya lenne – a nyálkás bőr lassan csusszan rám, itt-ott szét is reped – de a tengerben lebegő csajnak már láthatóan úgy sincs rá szüksége. Félőrülten sodródik a tenger színén, miközben apró halak fúrják arcukat izomrostjai közé, és nyelik kis falatokban a húst. Végül sikerül magamra erőltetnem az egész bőrt: az oldala kiszakad, és itt-ott úgy csüng rólam cafatokban, mint a lekonyult baconszalonna, de legalább rajtam van. Nehezen tudom mozgatni a végtagjaimat a szűk bőrszerkőban, úgy botladozom végig a parton, mint egy múmia, húzva magam után a homokkristályokat gyűjtő szövetszalagokat. Újabb reszkető férfiak nőnek ki a sziklákból – erekciók szakítják szét a fürdőnadrágokat – egy horgászó tinédzser képtelen abbahagyni az ejakulálást, amikor meglátja a rajtam feszülő szakadt bőrt – először csak azt látni, hogy folt nő a nadrágján, ami aztán teljesen átnedvesedik, és csöpög belőle a viaszos tej – hatalmas, fehér tó nő a segge körül, de még mindig nem áll le, pedig ennyi geci a világon nincs senkiben – a bőre pillanatok alatt kiszárad, megöregszik és elpatkol, de a spermatenger tovább nő a holttest körül. Hozzám lép egy bajszos férfi, és azt kérdi, nincs-e kedvem benevezni az idei strand szépe versenyre. Elpirulok, de ez nem látszik a megnyúzott bőr alatt, majd rábólintok a dologra.

Felzavar hát egy deszka színpadra, amit felajzott, ujjongó hímek vesznek körül, és amin már ott feszengenek a versenytársaim. Döbbenten veszem észre, hogy azok is egytől-egyik férfiak lenyúzott női bőrökbe csavarva, de a legtöbbjuk sokkal ramatyabbul néz ki, mint én. Van, amelyik már napok óta hordhatja testén a feszülő emberi bőrt, ami a tűző nap alatt már rothadni kezdett. Egy másik kövér pasi ügyetlenül fordítva húzta magára a bőrt: a hátán feszülnek a lány mellbimbói, a segge pedig az ágyékát takarja. Azaz takarná, de a ráncos segglyuk-résen pont kicsüng a férfi farka. Ha ez nem szúrja ki a zsűri szemét, akkor semmi – de ugyanúgy megtapsolja mindenki, mint engem. Szól a zene, a fenekünket próbáljuk rázni, de járni se tudunk: vérnyákon csúszunk a színpadon, mint a férgek, szövetgalacsinokat és vért hagyunk magunk után, a felszakadó szövet mögül előtüremkednek férfias szőrpamacsaink. Múmiaként bicegek, és röhögcsélek a mozdulatlan arcbőr mögül. Még sose éreztem magam ennyire nőiesnek.

A távolban piros matracként húsbábuk lebegnek a sós vízen – megannyi nyúzott nőt visz a hab – félőrült, sikoltó vértestek, fájdalom-szövet bóják, amiket egymáshoz sodor a víz: a húsnők összeállnak, összetapadnak, és gigantikus, vörös tintahal születik. Méteres csápjai a vérfelhős asszonyok fonata – tapadókorongjai megannyi üvöltő női száj, az óceánba okádják kátrány-jóslataikat: – A pokol kapuja csupán homlokod árnyéka – mondják. – A vénuszdombokon, mint lánccal vert bárányok apró angyalkák legelnek – sikoltják, és hangjuktól leválik a mélyben úszó ámbráscetek testéről több méteres péniszük – fehér torpedóként hasítják a vizet, a felszínre törnek, az égre apró fehér bálnákat spriccelnek – korona, korona sebek – szépia-cafkák, nyúzott pinák és szemérem–csőrszájak (le-le mindenki erre a helyre, a bolygó csiklója leszek a másvilágon).

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!