Múzeum? Állatkert? Hullaház?
A tizenkilencedik század végén még sokkal több helyre lehetett ellátogatni egy-egy unalmas hétvégén.
Az állatkert persze sokak számára kiborító – ez is attól függ, hogy pontosan miről van szó, és ezért is szeretnék egyszer egy posztot szánni Durrell állatkertjére, illetve az életére is, de ahhoz még kell némi kutatómunkát végeznem (a jersey-i utazásra adományokat, kék nadrágot, tatabányai háztájit a szerkesztőség címén fogadunk), az mindenesetre meredek, hogy Budapesten volt egy komplett néger falu is az Állatkertnél. Ez viszont még a fasorban (ligetben) sincs ahhoz képest, hogy mire gerjedtek a franciák: hobbiból hullaházakba jártak.
1886 nem is volt olyan rég, van olyan könyvem, ami régebben jelent meg, némi perverz örömöt okoz néha átgondolni, hogy ki olvashatta már, ki nem, és vajon mire gondolt az, aki megvette, hogy élt, mit evett, vajon pomádézta-e a bajszát meg ilyenek. Mindenesetre ekkor jelent meg egy cikk a párizsi Le Journal Illustréban egy gyerekről, aki minden látható ok nélkül vesztette életét, csupán egy horzsolást találtak a kezén – és a lelkes olvasók egy emberként rohamozták meg a helyi hullaházat, ahol egy vitrinben volt kiállítva a kislány holtteste. Augusztus ötödikére akkorára fokozódott az érdeklődés, hogy forgalmi dugókat okozott, sőt, a megvadult tömeg szabályosan megrohamozta a hullaházat, hogy láthassák szerencsétlen gyereket. Eddigre már több mint százötvenezren látogatták meg a „kiállítást”. Ebben nem is volt semmi különös: bár ritka volt az ilyen heves érdeklődés, a korban a hullaház látogatása tényleg valami olyasmi volt, mint manapság elmenni plázázni. Persze akadt olyan is, aki holttestet azonosítani ment az intézménybe, bizonyára olyan is, akinél elfogyott a friss máj, de a látogatók többsége csak a sajtó által gazdagon részletezett gyilkosságokhoz próbált vizuális inputot társítani. Férfiak, nők, gyerekek, fiatalok és öregek tolongtak a hullakiállításon – jut eszembe, a Bodies egyébként ismét Budapestre látogat –, a jelenséget egy amerikai szerző illedelmes borzadállyal írja le, csak épp azt nem említi meg, hogy ő maga mit keresett ott, ha nem a szenzációra vágyott.
A XIX. század végére a hullaház minden valamirevaló párizsi bédekkerben helyet kapott, sőt, az utcai árusok is éltek a lehetőséggel, és csakhamar feltűntek a perecet, narancsot, kókuszt meg kutyafaszát áruló vásárosok – épp csak popcornt nem kínáltak a kíváncsi tömegnek, az megmaradt a mozinak. És ezt a jó párizsiak szándékosan alakították így – csak talán nem számítottak ekkora érdeklődésre.
A városban ugyanis rengeteg azonosítatlan halott került elő, a honatyák pedig azt remélték, hogy ha a Notre-Dame mögött helyezik el a hullaházat, a város kellős közepén, talán gyorsabban azonosíthatják az áldozatokat. A párizsi hullaház a hét minden napján várta látogatóit, a fogadóteremben pedig szabályos kiállítást szerveztek a halottakból. A terem egyszerre ötven élő és két sornyi halott befogadására volt alkalmas, a holttestek mellett fogason állították ki a ruhákat. Az intézmény 1864-es alapítása és megépítése után csakhamar több technikai újítást is kapott: először egy modern, meglehetősen drága hűtőrendszert szereltek be, hogy a kiállítási darabok tovább álljanak el, majd villányvilágítással is ellátták – ez utóbbitól azt várták, hogy az éles fényben bemutatott áldozatok vallomásra bírják a feltételezett gyilkosokat. A párizsi rendőrség egyébként ezzel nem is lőtt mellé: több olyan esetet is feljegyeztek, ahol a halott látványa megtörte a gyilkost, aki végül ennek hatására be is ismerte a tettét.
