Nóri
Sokan kérdeztétek, hogy mégis mi a civil szakmám, ezért elmondom, mert igazán érdekes!
A pénzügyi szektorban dolgozom. Lényegében szenior munkatárs vagyok, ami annyit jelent, hogy egy felelős beosztású szakembernek tekintenek egy multinacionális vállalatnál, aminek a portfóliójában pénzügyi termékek szerepelnek, amiket mindenféle hülye banknak adnak el, hogy még több pénzt keressenek. Ezek főleg technikai dolgok, nem nagyon értem a dolog pénzügyi részét, de igazán nem is az én felelősségem. Van egy csomó hülye kereskedő, akik eladják ezeket a vackokat, van az IT, aki előállítja őket, de tulajdonképpen a munka oroszlánrésze ránk, technikai ügyfél szupportosokra hárul.
Hogy ez mit jelent? Hogy a retardált call centeresek állandóan hozzám irányítanak mindenféle kérést, amit ők nem tudnak megválaszolni, magyarán tulajdonképpen minden kérést. A szupport nem ért semmihez, ki van szervezve Indiába, meg még vannak páran a szuperfelszerelt budapesti irodánkban is. De ha lehet, azok a csini ruhába öltözött, fensziskedő kurvák még kevesebbet értenek az egészhez. Egész nap el vannak foglalva azzal, hogy a kifazonírozott kis muffjuk hogyan látszik ki még jobban a kosztümjükből, amikor jó alelnökhöz méltón végigvonulnak a folyosón a kávégépekhez, mint valami elbaszott kifutón.
Én ronda vagyok. Igaz, hogy a többiekhez képest elképesztően okos is, de soha az életben nem fogok előbbre jutni a jelenlegi helyzetemnél és ennek két oka van. Egyrészt nemrég szültem – három évet hagytam ki ebből a kibaszott húsdarálóból, amiben a szellemi képességeim maradékát is feloldották, mint valami hangyasavas tégelyben. Másrészt engem senki nem akar megbaszni a főnökeim közül, mert undorító vagyok. De nem is bánom.
A hosszúra nyúlt szabadságom rádöbbentett, hogy az elmém olyan lett, mint az Atacama. Szárazra aszott agyam képtelen befogadni a gyermekem mosolyát, képtelen vagyok a családomra koncentrálni. Csak egy megoldandó feladatnak tekintem az egészet és azt érzem, hogy minden együtt töltött óra egy örökkévalóság. A soha véget nem érő kínszenvedésben semmi örömömet nem leltem, de kifelé mutatnom kellett az ősanya-képet, hogy a maradék tiszteletet megtartsam magam körül.
Ha lehet, a testem még ocsmányabb lett. Büdös vagyok és dagadt. A lábaim fájnak és visszeresek, a hasamon redőzik a háj, ami közé a tartalék kajámat is el tudnám rejteni. Gyroshúsra hasonlító combjaimról az elbaszott irodai klímától sárga hullámokban csorog a verejték az ocsmány, turis gönceim alatt. Pállott, lógó melleim és a testhajlataimban megállás nélkül izzadtságban úszó szőrcsomóim olyan szagot árasztanak, mint egy teliszart dögkút. Jabba sírva könyörögne a receptért, mondjuk neki egy kicsit szebbek a szemei.
De lefosom az egészet, ez az én személyes bosszúm a világgal. Viseljék el torz és visszataszító testemet, amiért sosem kaphattam meg azt a bánásmódot, mint amit a csini lányok. Ahogy a tokám alatt összeállt bőrt vakargatom és kenem bele a drága irodai bútorzatba, elnézegetem az asztalom előtt tipegő riherongy kis kurvákat, ahogy minden tiszteletet megkapnak a feszes kis seggükért cserébe. Közben az üveges tekitetük mögött lapuló szikrányi értelem úgy fürkészi a rájuk meredő pillantásokat, mint valami kisgyerek, aki a retkes kirakatüvegre tapadva álmodozik egy olyan játékról, amit soha sem kaphat meg.
Kibámulok az ablakon, fejemet rádöntöm a szék támlájára. A parkban egy macskát látok, akit egy kamasz szivat egy lézer pointerrel. Elképzelem, ahogy a macska egy nap elkapja a piros pöttyöt és rádöbben, hogy semmilyen győzelem nem tesz boldoggá. Nincs semmilyen győzelem, ami ne torkollna egy idő után végtelen unalomba. Talán a mogyorónyi agyában az fogalmazódik meg, hogy a vadászat maga kielégülést hoz, hogy a debil ugrabugrándozásban lelt öröme valamiféle lényeget kölcsönöz a tettének. Pedig csak múló élvezetet.
Minden vágyakozás jelentéktelen.
Büdös, csatakokban lógó hajamba temetem az arcom és lassan elalszom az asztalomnál. Álmomban felébredek a sötétségben. Nem tudom mi vagyok és ki vagyok, nem ismerem a saját lényegemet. Csak fekszem a sárban üres aggyal és vergődök, mint valami groteszk, undorító amőba. Sokáig fetrengek, de még azt sem igazán tudom megállapítani, hogy bármi örömömet lelem-e benne. Egy idő után mindenesetre ráunok és elkezdek csúszni egy irányba. Az út lefelé vezet, szóval arra tartok. Hömpölygök lefelé a járatban, mint valami kocsonya. Lefelé haladok, kitartóan, amikor hirtelen egy új élménnyel gazdagodok.
Rájövök, hogy látok.
Fény pislákol a sötétségben és egy kamrába kerülök, ahol meglátom a másikat. A másik ugyanúgy a sárban fetreng. Teljesen más, mint én, nem értem a létezését sem, így hát megkérdezem, hogy miféle teremtmény ő. Azt mondja, hogy ő önmaga. Elgondolkozom azon, hogy a teremtmény már egy ideje itt világít a sötét sárkamrában, biztosan tudja, hogy én ki vagyok. A másik zavarral vegyes dölyfösséggel válaszol, láthatólag ő sem okosabb nálam. Azt mondja rám, hogy nekem sincs semmi célom, csak egy bolond, hitvány teremtmény vagyok.
– Annak látszom? – kérdem én.
– Mi az, hogy látni? – kérdi ő.
Elmagyarázom neki, hogy én tudom, hogy mi a látás, hisz megláttam őt, amikor errefelé tartottam. A teremtmény látszólag nem jön zavarba, bár egyre zavarosabb lesz. Azt mondja, hogy ő mindig is itt volt a kamrában. Hiába faggatom, nem tudja elmondani, hogy ez egy perc volt vagy az örökkévalóság. Állítja, hogy tudja, hogy mennyi idő, de az egyetlen dolog, ami történt vele az az, hogy megérkeztem. Soha senki nem volt még vele és soha senkivel nem beszélgetett. Nem is érdeklem, nem is érdekli semmi. Az sem, hogy mi lehet a kamrán túl, az sem, hogy ki vagyok, az sem, hogy mit csinálok, az sem, hogy mit szeretnék és csak azt hajtogatja, hogy ha tovább megyek, ott csak sötétség van, a hideg és a sár. Rájövök, hogy semmit nem tanulhatok a teremtménytől, ezért továbbmegyek a kamrából, tovább a mély felé. Csúszom tovább a semmibe, vonaglok elszántan a nyirkos sárban. Csak lefelé és lefelé, egyre csak lefelé az utamon. A fény elhalványul és már el is felejtem a kamrát a másikkal.
Egy elágazáshoz érek.
Először érzek izgatottságot, először bátortalanul balra csúszom, aztán jobbra. A tátongó, sötét, sáros mélység hív mindkét oldalról. Érzem a felfelé áramló hideget, körbeölel a sötétség és a végtelen csend. A bal oldali járatot választom, majd csak kepesztek és mászok – lassú masszaként gördülök le a folyékony semmibe, egyre lejjebb és lejjebb. Ahogy egyik kis göröngyről a másikra fordulok rá szépen lassan elfelejtem, hogy milyen volt látni. Elfelejtem a teremtményt is és minden üres lesz. Nagyon elfáradok. Álmomban lefekszem a sárba aludni. Álmomban lefekszem és soha nem ébredek fel.
Álmomban csak egyetlen dolgot bánok az életemben.
