Ő és mi

Ha valamiért kicsit meg vagyok nyekkenve, stílusidegen könyveket olvasok.

Mármint magamhoz képest stílusidegeneket, egy kósza megfázás miatt így nyomtam le egy hétvége alatt három lányregényt is, most egy fosós bármi margójára azért még odaillett egy Brunella Gasperini, akit szerintem mindenki ismer legalább névről, akinél otthon megvolt a Vidám Könyvtár néhány kötete. Ebben jelentek meg a Durrellek is többek között, úgyhogy nehéz volt elkerülni, a színvonaluk meg olyan volt, amilyen – általában nem rossz, én még bírtam az enyhén kommunista finn sztorizgatást is, ennek már a szerzőjét is elfelejtettem.

Gasperini eredetileg nem Gasperini volt, hanem Bianca Robecchi, 1918-ban született Milánóban, majd ugyanitt hunyt el 1979-ben, és nem túl meglepő módon újságíró és író volt, saját nevén cikkeit jegyezte, Gasperini néven pedig a könyveit. Ezekből tudtommal magyarul az Én és ők, Ő és Mi, illetve a Mi is ők jelent meg, ezek önéletrajzi ihletésű, enyhén porcukros könyvek a hatvanas évekből, de még akkor is, ha nem vagyunk sem családanyák, sem családapák, azért érdekes elolvasni, hogy a Lugano-tó partján élő írónő és családja (korántsem olyan népes, mint a könyvben) hogy élték meg ezt az időszakot. Persze a könyv nem is feltétlen az írónő családjáról szól, de a párhuzamok adottak, ha más nem, hát a Milánó-Valsolda-tengely, meg a karikírozott, sodrott, szeles újságíró figurája. Nem fontos, de just for the record: Robecchinak két gyereke született, egy fiú és egy lány, a kutyák és macskák számáról nem szól semmit a Wikipedia.

Az alaphelyzet: a könyvsorozatot a férj, Dino feljegyzései indítják, ő lenne az Ő, a férj, aki folyton zsémbel, és csak olyakor kezd el átmenni sziruposba, még rosszabb, meghatóba, amikor párhuzamot von a gyermekek, a család és a világ apróbb történései között. Az első kötet 1959-ben jelent meg olaszul, eddigre Gasperini-Robecchinak már több könyve is megjelent, meg hát újságoknál is dolgozott, ezért is lehet visszatérő panasz már ott is a rengeteg olvasói levél. Nem néztem utána, pontosan hova írt és meddig, de teljesen jól el tudom képzelni a helyi Nők lapjánál. A flúgos család akkor már megvolt, meg persze az is, hogy mindenki szeret mindenkit, csak épp mindenki enyhén hülye.

Na, ezt követte az Ő és mi, amikor a feleség írja meg a krónikát, itt persze nem annyira az írónő, mint inkább a folyton zsémbelő családfő van középpontban (1961). A történet a szokásos hülyeségekből áll, a nyaralás körüli hisztériákból, a hétköznapi nyűgökből, a pénzből meg az ilyesmikből, de ugyanazt viszi tovább, mint az előző rész, talán valamivel több “úristen, felnőttek a gyerekek, meddig lesznek még kicsik stb”-résszel, ami lehet, hogy egy női alapállapot, itt azért néha már megint átcsúszik nyálba, de hát istenem, én vettem le a könyvet a polcról (nem először, bevallom).

Ami szerethető: egy olyan hülye család természetrajza, kutyástul meg mindenestül, ami ugyanúgy meg tud valósulni még most is, én legalábbis valamennyire hasonlóan nőttem fel, az állataink is hasonlóan hülyék, csak kevesebben vagyunk testvérek. Jó ennek ellenére a korrajz is, de szinte mellékes: az, hogy valaki a jazzért hevül, és úgy lázad, már majdnem mindegy, de érdekes a fiatalos szülői megközelítés a koktélbárok és a háború környékén kötött házasság irányából nézve.

No ha meg már háború: sok nélkülözésről írnak a könyvben, hogy milyen szar volt, mennyire nem tudták, mi lesz, de ez a része bizisten nem áll össze. Adott egy család ‘61-ben négy gyerekkel, akiknek van egy milánói lakásuk, egy san mamete-i nyaralójuk a tóparton, ötletszerűen elmennek a tengerpartra nyaralni, évente meg síelni a hegyekbe – hát nem leszek irigy, de ennek az egyetlen oka az, hogy ezek közben mégiscsak olaszok között élték le az egész életüket, na.

Egyébként könnyű, direkt egy nyári napra optimalizált olvasmány, baja senkinek nem lesz tőle.

Fosás ellen nem jó, szólok előre.