Példamutatóan beleszarni
Mauro Morandi megcsinálta, amiről mi csak álmodni merünk.
Emberünk 1989-ben bontott vitorlát Gallipoliban, azzal a céllal, hogy meg sem áll Polinéziáig, mert tele volt a töke az olaszokkal. A célja az volt, hogy keres egy szimpatikus szigetet (lehetőleg pálmafákkal és homokos tengerparttal – de ilyenből lehangolóan kevés van), letelepszik, és innentől nem áll szóba senkivel, legfeljebb néhány eltévedt sirályhojszával. Ahogy ezekkel a nagy tervekkel lenni szokott, persze ez sem sikerült: végül csak néhány kilométerre jutott Olaszország partjaitól, egy Budelli nevű szigetre, amelynek a tulajdonosa történetesen épp gondnokot keresett, miután az előző fickó lemondott, mert a felesége valamiért nem akart a pék faszán élni. Így sem sikerült elkerülnie az olaszokat, nyáron ugyanis turistákat kellett körbevezetnie Budellin, de télen végre mindenki békén hagyta, a fizetéséből pedig törleszthette a banki hitelét. Évente kétszer hagyta el a szigetet, ilyenkor a lányát látogatta meg, most viszont – harminc év után viszont eladták a területet, mint kiderült, az államnak, és beolvasztották egy nemzeti parkba. Ezzel csak az a baj, hogy elvileg nem lehet nemzeti parkban lakni, és Morandi attól tart, hogy ha elhagyja az otthonát, nem engedik majd vissza. A férfi különösen élvezte a viharos teleket, egyik kedvenc emléke az 1991-es vihar volt, kellemes ötméteres hullámokkal és minden egyébbel – olyankor aztán teljesen biztos, hogy senki nem fog beesni körülnézni. A turisták kedvéért nemrégiben egy routert is elhelyeztek a szigeten, így a remete azonnal nyitott egy twitter-fiókot és felment a Facebookra is mizantrópkodni – na jó, valójában az a legfőbb célja, hogy a szigetről készült fényképeket megoszthassa a világgal (nem biztos, hogy jó ötlet, ezért nem szoktam jó helyekről sem írni, hátha valaki odamegy és zavar, ha én is ott vagyok). Egyébként Morandi egy átlagos napja egész jól hangzik: sajnos fél nyolckor kel, hétfőn is, kávé után pedig körbejár a szigeten, fényképeket készít, és igazi embergyűlölőhöz méltóan Schopenhauert olvas. Egy közeli szigetről néha átjárnak hozzá, és hoznak neki enni, előfordul, hogy télen csak havonta egyszer jutnak el hozzá, de képes feltalálni magát, ilyenkor csalánfőzeléket eszik (egyszer próbáljátok ki, medvehagymával teljesen olyan, mint a spenót). Amellett, hogy kurvára utálja az embereket, nyáron el kell viselnie őket, ezt az alkalmat pedig arra használja fel, hogy a természetről meséljen a turistáknak, arról, hogy az ember tulajdonképpen nem több, mint egy porszem, hogy változik az időjárás, és ha jön egy tisztességes vihar, mind meg vagyunk baszva.
Oké, nem rossz hely a Hold, de Budelli lenne a második kedvenc helyem. Csak ne lenne az a sok kurva turista.
