Petróleumlámpa

Van kedvenc trekked, amitől agyvérzést kapsz, amint megszólal? Nekem is van pár.

Az érzelmileg manipulatív számok teljes aramdája áll a rendezők rendelkezésére, viszont aljas mocskos geci dolog túlhasználni őket, hogy aztán attól is hülyét kap

George Thorogood and the Destroyers- Bad to the bone

Az első három riff után várunk valami kisgyereket, ahogy pacallal összekeni apa terveit és a kamera a műmájer, gyerekszínészektől is csak fintorogva elfogadható, huncutnak szánt mosolyára közelít. Mert a gézengúz-mozik kötelező tartozékává vált. Amikor egy kisgyerek rosszcsontkodik, akkor jön a Bad To The Bone. Aki őszintén tud még ennek a számnak örülni, ha felcsendül, az tuti, hogy évtizedes hátrányban van a mozikat illetően. Utoljára talán a Terminator 2-ben volt a helyén használva. Emlékszem, akkor leesett az állam és ámulva néztem, ahogy Arnie ráül a Harleyra. Azóta vasárnap délutáni szemétmozik kötelező tartozéka. Al Bundy sorozat original soundtrack.

James Brown – I feel good

Na, ha valami túl van használva, akkor ez az. Ha mindenképpen meg szeretnénk mutatni, hogy a főszereplőnk jól érzi magát, akkor csináljunk egy igényes montázst összevágott jelenetekből, ami alatt ez a szám szól. Garantált siker. Annyira, de annyira jó kis szám volt ez valamikor: emlékszem gyerekkoromban egy mixkazinak a szerves tartozéka volt, amit akkor hallgattunk, amikor apuval lementünk horgászni. Most kibaszottul gyűlölöm. Nicsakkibeszél zene.

Katerina and the Waves – Walking on sunshine

Mondjuk ezt a számot nem is nagyon sajnálom, mert hogy szar. De abban biztosak lehetünk, hogy ha felcsendül, akkor egy carefree, boldog ember épp sikeres és boldog. És boldog is. Igazi kínzómozit lehetne csinálni mosolygó emberekkel, ha az I feel goodot és a Walking on Sunshinet egymás után loopra téve mosolygó, boldog embereket mutogatnának. Uramisten, hány irodai dolgozós bohóckodást láthattunk már erre a zenére. Az egyetlen kreatív felhasználása az volt, amikor Patrick Bateman sétált be rá a ‘pszihóban egy áthentelt éjszaka után. Egyébként tökre belemennék, ha örökre kitörlődne a történelemből.

Judy Garland – Over The Rainbow

A hawaii gitározós fostaligáért az Ötven első randi (ami a kedvenc muruggyafilmem) ellenére letöltendőt adnék. Szerintem senki nem gondolta, hogy az eredetileg betétdalnak szánt nyáltengert minden második filmes produkcióban fel fogják használni és Israel “IZ” Kamakawiwoʻole teljesen új életet fog neki adni, hogy aztán egy teljesen új generációnak menjen az idegeire. Minden tiszteletem a copfos lányoké és a halott dagadt ukuleléseké, de adjuk meg a királynak, ami a királyé: ezt a szart ha még egyszer meg kell hallanom, tuti ölni fogok.

Neil Armstrong – What a wonderful world

A híres biciklista még híresebb száma gyakorlatilag minden de minden olyan filmben szerepel, ahol azt kell mutatni, hogy igazából baromi nagy rábaszás van és mindenki beszopta, de azért minden szép. Rosszabb esetben valami szerelmes szarnak az aláfestése. A tizenkét majomban amikor Bruce hallgatja a kocsiban és hisztérikusan örül neki, az valahol emészthető, mert újraértelmezi az egészet és van az egészben valami rettentően idegen. De mondjuk az egy Terry Gilliam film, aminek mondjuk közös ismérve, hogy nem szar. Sokat mutat a túlhasználtságán, hogy amikor rákerestem, akkor tudatosult bennem, hogy ez nem az Oz betétdala, hanem a Satchmoé.

https://youtu.be/CWzrABouyeE

Jefferson Airplane – Somebody to love

Rendben, drogos jelenet jön, nahát. Mert a JA tagjai sokat drogoztak, meg pszichedelikus volt, meg a hatvanas években mindenki kábózott. Rendben, szép munka. Esetleg lehetne még egy jelenet, amikor a White Rabbitre valaki beherkázik, az is tök ritkán van. Szintén fájdalmas tagja a listának, mert a számot rongyosra hallgatnám, ha nem érezné mindenki kötelességének, hogy szó szerint az ÖSSZES DROGOS FILMBEN belegyömöszöljön egy Jefferson Airplane számot, lehetőség szerint ezt. Rosszabb, mint a Gimme Shelter, pedig az is megérdemelne itt egy tagságot, ha mondjuk lenne valami jellege és bárki felismerné, aki nem zenebuzi.

Buffalo Springfield – For What its worth

Stop children! What’s that sound? A kreativitás halálának hangja. Bár a Forrest Gump sokat tett a szám rehabilitációjáért. Hadd jellemezzem egy imdb linkkel őket. 44 alkalom, amikor a zenéjük szerepelt filmben, ennek javarésze a For What It’s Worth.

Vangelis – Chariots of fire

Értjük a vicces utalást a tűzszekerekre, köszönjük, nem kell ezredszerre ezt a “poént” elsütni, amikor valaki fut. Tudjuk, ott futottak a fiúk erre a számra. Ha nem lenne minden kibaszott lagzinak amúgy is kötelező kelléke, akkor esetleg tudnánk értékelni, de így csak simán olyan, mint az aranyér: baromi fájdalmas és az ember legszívesebben kivágná.

https://youtu.be/CSav51fVlKU

Lynyrd Skynyrd – Sweet home alabama

Létezik vajon ennél túlhasználtabb szám? Létezik, mert sajnos én írtam ezt a listát és pont tudom, hogy van. Ha van egy déli jelenet, akkor tutira be kell tenni és nem, már a Forrest Gumpban is gecire irritáló volt. Alabama, értettük. Igen, dél, hazamegyünk értem, tök jó. Van egyéb mondanivaló is, vagy megyünk haza délre? Nincs? Kösz bazdmeg, akkor legközelebb válassz valamit Alice Coopertől. Ha egyetlen alkalmat akarnék megjegyezni, amikor tetszett, az amikor a Con Air-ben Buscemi (akit buszeminek kell ejteni, annak ellenére hogy a teljes világ buséminak mondaná az egyébként olasz családnevét) épp monologizál azon, hogy vicces egy repülőn egy olyan együttes dalára bulizni, akik egy repülőbalesetben haltak meg.

Jimi Hendrix – All along the watchtower

A Bob Dylan által megírt, lassan már a hatvanas évek amerikájának hivatalos himnuszává vált szám Jimi Hendrix előadásában egy igazán fájó elem nekem ezen a listán. Ugyanis megőrülök érte. Az évtizedek agymosása miatt az első számú utazós és mindentotthagyós trekkem. Úgy általában imádom a vietnámi éra hippi rock zenéjét, ezért is tudnék gyilkolni, amikor egy filmben felcsendül. Alapvetően három dolgot jelezhet: a hatvanas évek amerikájában vagyunk, vietnámban vagyunk vagy valami baromi durván eposzi fog történni. A legbrutálisabb megerőszakolását azok követhették végig, akik nézték a Battlestar Galacticát. Gyakorlatilag liftzenévé silányították és a végére már tényleg megkönnyeztem. Ennyi bőrt számról ritkán húznak le. Értjük, nagyon durva jelenet lesz, most valami készülődik, értjük. Válassz akkor is inkább másik számot, rendezőkém.

Steppenwolf – Born to be wild

Ha valamit igazán sikerült elkúrni, az a Born To Be Wild. Fejből hirtelen nem is tudtam, hogy a Steppenwolf csinálta, de a cikk megírásának pillanatáig megpróbáltam nem belehallgatni, annyira végtelenül gyűlölöm. No de nem azért, mert rossz szám, szó sincs róla. De ha napégette sivatag és Harley Davidson, akkor kurvaélet, hogy a filmben felhangzik ez a szám. A túljátszottság definíciója, a paródia paródiája. Csak abból lehetne csinálni egy komplett montázst, ahogy viccelődünk azon, hogy filmek viccelődni próbálnak az utalásokra. Annyira nehéz példát találni az ezer alkalom közül, amikor ez a szar elhangzott egy humorosnak szánt pillanatban, vagy egy motoros filmes résznél, hogy őszinténszólva meg sem próbálom. Zsigerből gyűlölöm.

A borzalmas ázsiójára az is rátesz egy lapáttal, hogy az alterklubos lemezlovasok a szétivott esték kötelező tartozékának tekintették mind a kilencvenes, mint a kétezres években, ezért gyakorlatilag a kellemetlen sörhányás utáni első rakéta vodka élményével is szorosan összekapcsolódik. Eredetileg az Easy Rider soundtrackjében szerepelt kontextusában. Szerencsétlen zene, te jó isten.