Rosszabb, mint a heroin
Igen, a pisztáciáról beszélek. Most vettem egy fél kilóval (könnyen ugrál az ember fizetés után, valójában csak kitört rajtam az Örkény-féle kishivatalnok zabáljuk-fel-a-világot őrülete, az egyetlen, ami még a valósághoz láncol, az igencsak földhözragadt logikával megvásárolt virsli), és rá kellett jönnöm, hogy ugyan eddig még nem voltam drogfüggő, de lófaszt a fű a kapudrog: a pisztácia az.
Indokolatlanul drága, bár annyira azért nem, mint a rómaiak egyik kedvence, a pisztácián nevelt csirke, ami állítólag finomabb volt, mint a sima – el tudom képzelni, ahogy marokszámra szórom az aranyárban kapható cuccot a gonosz zsebvelociraptoroknak. Na persze, lófaszt a seggükbe, a csirkemell MINDIG csak egy fokkal lesz jobb, mint a radírgumi, adhatnék én nekik olvadt aranyat is szarvasgombával.
A pisztácia viszont addiktív. Felejtsétek el a ropit, a sós mogyorót és a mandulát, a pisztácia kétszer támad, ugyanis meg is kell érte küzdeni. A héja meglepően éles, és mivel úgyis addig fogod enni, amíg van, elég hamar rájössz, hogy a lenyúzott hüvelykujjhoz meglepően jól meg a magházból kipergő só. A bónusz az a három-négy szem, ami még egyáltalán nem nyílt ki, de nincs szíved kidobni, mert tudod, mi van benne, úgyhogy nekimész kiskéssel-kalapáccsal-széklábbal, bármivel, mert hát mégis pisztácia, ráadásul az utolsó szem. Vagy majdnem az utolsó.
Jó hír, hogy a pisztácia viszont amellett, hogy kurva drága, nagyon egészséges is. Egy fán növő hal, mert ilyen vidám olajak vannak rajta, csökkenti a koleszterinszintet, azt viszont enyhe kétkedéssel fogadom, hogy csökkenti a stressz vérnyomásra gyakorolt hatását, mert aki ezt írta, annak tuti, hogy valaki megpucolta a pisztáciát.
Az az utolsó néhány szem azért sokat látott, zen-buddhizmusban megvénült gurukat is heves kurvaanyázásra késztet. Ja, és rossz hír, hogy ha Iránban ki fog törni egy háború, akkor megszívjuk, mert ez az ország a világ legnagyobb pisztácia-nagyhatalma.
