A sikeres kurvák évszázados hazugsága

Hányszor lehet hallani a bezzegezős pretty woman sztorikat a felvilágosodáskori kurvákról, akik mennyire rettentően exkluzív státuszban voltak és mennyire befolyásosak voltak. Csak egy valami tudott vetekedni ezekkel a tulajdonságaikkal: a műveltségükkel párosuló kifinomultságuk.

Baromság, az egész nyilvánvaló hazugság. Veronica Franco szétidealizált története, amit 1992-ben farigcsált Margaret Rosenthal, amiből a Velencei Kurtizán is készült szolgál alapjául a legtöbb ilyen modern víziónak olyan szajhákról, akik az egyébként akkoriban morálisan szétesett Velencében verseket írtak és bájologtak az úri közönséggel.

A reneszánsz Velence ilyen szempontból egy speciális hely volt, körülbelül olyasmi volt szabadosságát tekintve, mint a mai Tel-Aviv a meleg közösségnek, vagy Amszterdam a kábszisoknak, esetleg Phuket a kurvázóknak. Külön kasztja volt az okos kurváknak (cortigiana onesta) és az útszéli lányoknak (cortigiana di lume).

Hogy mennyire borzalmasan fenszi lehetett az életük, azt jól mutatják a korabeli iratok: Veronica tagja volt a rettentően cirádás nevű Catalogo de tutte le principal et più honorate cortigiane di Venetia-nak, ami leegyszerűsítve a netes kurvaregiszter oldalak korabeli megfelelője volt. Bár ennek ellenkezőjét a kortársaik és egyébként a mostani szakmabeliek is szeretik baromira hangsúlyozni: a szexmunkások élete kurva szar volt akkoriban is. Franco 18 éves korában már egyszer házasodott és megszületett első gyereke is. Összesen hat gyereket hoztak neki össze büszke olasz úriemberek és három meghalt születéskor.

Più honorate cortigiane volt, ami tulajdonképpen a “megbecsült ringyó” akkori definíciója. Semmi köze nem volt a “tiszteletreméltó” asszonyok köréhez, talán a mostani pornósztárok társadalmi státuszában lehetett: mindenki ismerte, sokan elismerték és álmodoztak róla, de a velenceiek jelentős része úgy gondolta, hogy egy tárgy, ami beszél.

Margaret Rosenthal baromi sokat tett azért, hogy kibasszon a mostani szexmunkásokkal és elhitesse a nagyközönséggel, hogy igazából milyen jó is nekik. A daddy issuekkal küzdő szerencsétlen ribancokról és társaikról, akik húszért szaxiznak a Marina parton már nem is beszélve.

Mert a való élet rohadtul nem olyan, mint egy Tintoretto festmény. A kurtizánok izmos munkásnők voltak, akik kurvára nem dönthettek szabadon a sorsukról. A prostitúció most is és akkor is arról szólt, hogy mások teste felett rendelkezel pénzért.

Sokakban az a tévképzet alakul ki, hogy a prostitúció is csak egy munka. Vagyis a kurva felemelkedhet, közben békésen prostituálja magát, kitör, meggazdagszik és válogat a kuncsaftok között, csodás jólétben, megtalálja élete szerelmét, meg boldogan él amíg meg nem hal. Persze menet közben néha összevarrják itt-ott, meg pár perverz ököllel az arcába csap szopás közben, de hát balesetek mindenhol történnek.

A valóság ennél egy picit szomorúbb és mindig is az volt. Egy átlag szexmunkás (és az átlagon felüliek is) igazából váltogatják a stricijeiket (menedzsereiket, pasijaikat) és masszív drogfüggők lesznek, miközben párszor elverik, szétszaggatják, megfertőzik őket.

Kivétel nélkül életre szóló lelki sérülésekkel élik le az életüket a segítség leghalványabb reménye nélkül. Nincs boldog kurva.

Többségük behallucinál mindenféle kapcsolatot magának, amiben a mecénása, vagy a társa, vagy a szerelme tolerálja a “munkáját” és elviseli, hogy pénzért baszatja magát. Persze ezek az emberek is a pénzre, a másik teste feletti hatalomra hajtanak és élvezik, hogy van egy saját ágyasuk. A ritka konstelláció, amikor valami komoly kötődési zavar révén mindkét fél megtalálja  a másikban a számítását. De ilyenkor sem épp egy Richard Gere az illető. Neki tuti nem lesz hörcsög a seggében.

Mert ugye ez csak egy munka, amit lehet tolerálni. A prostituált élvezi a munkáját, mert csupa móka és kacagás, csak baszni kell, azt meg ki nem szereti? Nos a szexmunkások, az örömlányok rohadtul nem élvezik a műszexet a kuncsaftokkal. Nagyon sok őszinte örömöt nem lehet abban lelni, hogy rabszolgának kibérelik a testét egy vagy pár órára és rendelkeznek felette. De legalábbis mindig ott lebeg a teljes rendelkezés ténye és a nemi erőszak természeténél fogva leplezve marad, ha megtörténik. Igazából talán ők se tudják sokszor felmérni, hogy megtörtént-e.

Aki kurvának áll, ne sírjon, ha basszák.

A legősibb mesterség egyrészt tutira nem a legősibb, másrészt nagyon görény és lealacsonyító megfogalmazás. Azt sugallja, hogy a nők a szexért kapták az ellenszolgáltatásokat és nem azért, mert integráns részét képezték a családnak, mert gondoskodtak róla, az otthonról, a gyerekekről, amióta világ a világ.

Az ókortól kezdve a férfiak gyakorlatilag tulajdonként kezelték a feleségüket és a férfiak privilégiuma volt bordélyházakba járni, ahol a szajhák kiszolgálták a szexuális vágyaikat. A hetérákat, az ágyasokat, akik a megunt feleségek helyét jelentették gyakorlatilag arra használták, amire most: hogy a legmélyebbről felbugyogó vágyaikat, meg nem élt örömeiket kiélhessék velük a családi megvetés nélkül. Legyen ez akár olyan egyszerű dolog, mint a sima szex.

Kaari Utrio így ír az egyik könyvében:

A prostituált nem volt szabad nő. Az újszülött leánygyermeket agyagedénybe helyezték és magára hagyták, fagyhalálnak, éhhalálnak kitéve, vadállatok martalékául. Vállalkozó szellemű egyének aztán magukhoz vették ezeket a csecsemőket, nyolc-tíz éves korukig nevelték, aztán eladták valamelyik bordélyháznak, vagy maguk alapítottak ilyen intézményt.

A görögöknél, a rómaiaknál is pontosan ugyanolyan soruk volt a kurváknak, mint most: rettetően gyors leamortizálódás, alkohol vagy drogfüggés és a bántalmazásokkal együtt járó korai halál. Aki már járt Pompeiiben láthatta, hogy milyen nyomorult kis szargödrökben baszatták magukat a szerencsétlenek a betevőért.

Rettentő ritka volt, hogy egy prosti a kor popsztárja legyen és akkor sem ő lett a társaság középpontja: csak egy Michelle Wild, akit mindenki csípett, de nem azért, mert 140-es az IQ-ja, hanem mert senki nem szopik jobban.

A rómaiak szabályozták a prostitúciót, de tisztességtelen munkának számított. Jogilag is hátrányosan voltak megkülönböztetve. A legzorallabb hátrányuk az volt, hogy már amikor az aedilisnek (a munkaügyi hivatalnak) benyújtották a prostiigényüket, már akkor infamissá, becstelenné váltak. Az infamia nem csak erkölcsi szopóágat jelentett, hanem konkrétan jogfosztott volt: nem tanuskodhatott és csak felszabadított rabszolgákkal (libertinus) vagy más infamisszal házasodhatott. Ha abbahagyta a strihelést, akkor is maradt a bélyeg, halálukig.

Ez azzal is járt, hogy nem vehetett fel tisztességes asszonyhoz méltó öltözéket (matronalis habitus), ezért az utcán kötelező volt ringyósan öltözködnie (meretricia vestis) és el kellett viselnie nonstop a kőművesfüttyögetést meg a zaklatást. De egyébként is számolnia kellett azzal, hogy a sérelmére elkövettek hébe-hóba egy kis bántalmazást vagy nemi erőszakot.

És persze régebben nem nagyon volt gumióvszer, magyarán garantált döghalál tizedelte őket egészen korán. A nem várt magzat elhajtásáról, az akkori kezdetleges módszerekről és az egészségügyi kockázatokról nem is beszélve. Ez nem sokat javult a középkorra és a reneszánszra sem. A vallásosság miatt buja és állatias dolognak számított és kötelezően rossz volt, pláne a keresztény kulturkörben ami azért jórészt magában foglalta az általunk ismert világot akkoriban.

A húdejónekik kategória élharcosai még a gésák. Azok a japán nők, akik a tizenhetedik század kurtizánjaiból alakultak ki, gyakorlatilag zenélő, vélemény nélküli élettelen bábukká. A gésák és a maikók olyan szigorú smink, hajviselet és öltözködési szabályok közé voltak szorítva, amiket mai ésszel fel sem lehet fogni. Megnyomorított lábukkal patává alakítva vergődtek gyakorlatilag mozgásképtelenül. Eredetük egyébként nem olyan régi, mint amilyennek egyesek gondolnák:  drága kurvákból (orianokból) alakultak át és először ezekkel a kurvákkal együtt dolgozó kobzosokat nevezték gésának, az 1500-as évek végére alakult ki az intézményesített gésulás. Igazán az 1700-as évekre nyert teret, ami finoman szólva sem túl ősi dolog.

Néhány hivatalos személy úgy vélte, a prostituáltaknak és gésáknak csak a munkamódszere eltérő, ám ugyanazért a célért, a fizetett szexért dolgoznak, és hogy minden prostituáltat a továbbiakban gésának kellene nevezni. Végül a kormány úgy határozott, határt von a két csoport közé, mondván, a gésák jóval kifinomultabbak, és nem kellene őket a „prostituált” kifejezéssel bemocskolni. Ezután újabb gésanegyedek, azaz hanamacsik jöttek létre a nagyvárosokban. De persze a problémáik azonosak maradtak: a fiatal lányokat eladták teaházaknak, a gazdag férfiak technikai rabszolgákként kezelték őket és nem mehettek férjhez. Az új gésalányok szüzességét pénzért árulták.

A japán vígasznők még ennél is sokkal szarabb helyzetben voltak, és mivel akkoriban Korea, Kína és a Fülöp-szigetek egy része a birodalom által elfoglalt területekhez tartozott, ezért ott is honolt az elhurcolt nők rabszolgasorban tartása. De egyébként “vigaszállomások” üzemeltek Burmában, Thaiföldön, Vietnamban, Malajziában és Makaóban is.

Úgyy általában mindenhol megjelent az elitkurva definíciója: Japánban az oiranok, koreában a kiszengek, görögöknél a hetérák, az olasz kultúrkörben a kurtizánok vagy a babiloni nadituk. Közös tulajdonságuk, hogy kibaszott szar egy életük volt és hamarabb haltak, mint a mosónők. Nyugodtan küldjetek el bárkit a picsába, aki bezzegezik, ha prostikról van szó. Az, hogy cimbalmozhatsz, amíg a szó legszorosabb értelmében dagadt, zakkant faszkalapok kúrnak véresre, az nem sokat dob az összélményen.

Szexmunkásnak lenni szopás. De tényleg.