Suburbia – avagy miért szeretnék egy saját tűzcsapot
Nem egyszerű manapság a kutyások élete.
Az írt és íratlan social distancing szabályok mindenkire vonatkoznak. A közértben és gyógyszertárak előtt már rutinból tartjuk a hat lábnyi védőtávolságot, egyéni ízléstől és nikkelezett szemmértéktől függően egy-másfél-két méteresnek értelmezve.
Az újdonsült szabályok azt is előírják, hogy az utcán mászkálástól is tartózkodni kell, kivéve ha munkába, élelmiszerért vagy netán gyógyszerért megyünk.
Na de akkor mégis mi a teendő, ha szólít a természet?
A kétlábúak élete többnyire egyszerű, és mivel a papír alapú sajtótermékekben már nem lehet csírátlanítás nélkül megbízni, ezért leginkább tepsi méretű phabletekkel vagy a kedvenc tabletünkkel osztjuk meg a fülke magányát, bár tegyük hozzá, hogy ahol egy helyiségben van a trón és a fürdőkád, ott – a kellő távolság megtartásával – akár társas eseménynek is megfelelő lehet a kisrutin vagy nagyrutin bonyolítása.
A négylábúakról gondoskodás ennél valamivel bonyolultabb, mivel sokkal nehezebb őket a szentélybe szoktatni, horribile dictu a lehúzásra is megtanítani, mint kicsapni láncon a kertbe vagy autóval kivinni a parkba, hogy a játszótér homokozójába végezhessék a dolgukat. Ezek a szokások ugyan általánosak, de vagyunk azért páran, akiknek az állattartás felelősség is egyben, ezért aztán a napi két-három egészségügyi séta még akkor is indokolt, ha van egy kertecske, ahol végezhetik a dolgukat a tuják alá vagy éppenséggel megtisztelhetik az ezüstfenyőket.
De akkor mégis mi az, ami miatt érdemes kitenni mind a hat lábunkat (esetünkben tízet) a kapun kívülre, mert nincs otthon? Fű és fa van, sarok és kerítés is van, tehát nyilván kell legyen valami oka, amiért kikívánkoznak az utcákra ha nagyerdő, kispatak, kacsaúszta tó, tenger, óceán sincs a közelünkben.
Suburbia hívó szavának valamiért nem lehet ellenállni.
Let’s take a ride and run with the dogs tonight
In suburbia
You can’t hide, run with the dogs tonight
In suburbia
Nem csak esténként sötétedéskor szoktunk kijárni, hanem ma is már a felkelő nappal együtt róttuk a néptelen utcákat, keresve a magyarázatot. Azt a szubsztanciális igényt, ami mindennek mozgatójaként ellenállhatatlanul csábít néma szirén hangjával egyre távolabb és távolabb.
“This Is Their Hour of Need”
Hirtelen, teljesen váratlanul hasított belém a felismerés. Ahogy az utcasarok mögül elibénk vetődött a maga ellenállhatatlanságában, azonnal magyarázatot nyert minden és annak az ellenkezője is.
Hát ez hiányzott a háztartásból!
Mitagadás, szépnek elég szép és a blökik is rég látott ismerősként köszöntötték körbe. Otthonra is kéne.
Dddeee… esetleg más színben nincs?
