Szembejön a költészet

Nem tehetek róla, egyszerűen vonzanak a kidobott könyvek.

Számos társasházban él még az a szokás, hogy a megunt könyveket ne a szemétbe dobják, hanem egy erre kijelölt helyen gyűjtsék – itt helyezik el a kinőtt játékokat, ronda kalapokat, kicsit-nagyon tönkrement tévéket is, ez amolyan lomtalanítás egymás között, előbb-utóbb minden gazdára talál, pláne, ha egy olyan hülye is lakik a házban, mint én, mert ha könyvet látok, muszáj megnéznem, hogy mi az. Az antikvár könyvekben is találok néha érdekességeket: volt valaki, aki Mailer Meztelenek és Holtakjában ceruzával aláhúzott minden káromkodást, azóta sem tudom, miért, de szerintem felháborodott, mert nyomozati munkával átsatíroztam a védőborítón lévő íráslenyomatot, és ez alapján egy néni lehetett az elkövető, mert az

1 retikül arankának

mondatra, vagy inkább mondattöredékre bukkantam. Ez nénire utal, nincs kétség, méghozzá lilás-pelyhes hajú nénire, aki – ahogy én tovább próbáltam szőni a történetet – szent rettenettel olvasott bele ebbe a trágár, mocskos világba. Valamiért azt is képzelem, hogy a szóban forgó retikül lila volt, valószínűleg aranyszínű műanyag lánccal, de lehet, hogy itt elragadott a képzelet.

Többször is sikerült így belefutnom néhány elég érdekes könyvbe, egy emlékezetes alkalommal egyszerre sikerült megkaparintanom Szerb Antaltól a Pendragon legendát (abban az időben az épp a harmadik példány volt otthon, de elajándékoztam a fölös köteteket – vannak olyan könyvek, amelyeket szabályosan gyűjtök, mert valami rosszul értelmezett kultúrmissziónak tekintem, hogy minden barátomnak legyen meg otthon). Különös módon egy másik kedves könyvemre, Hiltontól a Kék hold völgyére kétszer is rátaláltam így – ha ez nem mond semmit, gondoljatok arra, hogy Shangri-la, és úgy talán már beugrik, miről is van szó. Ha még így sem: ez egy fiktív buddhista kolostor, ez áll a könyv középpontjában, számos teaházat neveztek el róla, mert elég misztikusan hangzik, de Mark Knopfler is írt ezzel a címmel egy számot, és úgy általánosságban eléggé beivódott az angolszász popkultúrába.

Ami azt illeti, ez is egy remek könyv, csak kissé szomorú, de hát a jó könyvek már csak ilyenek. Egyszer átgondolom majd, miket szoktam rendszeresen újraolvasni, illetve elolvastatni szerencsétlen barátaimmal, számot vetek az életemmel, és leteszek róla, hogy mindenkit tengermély depresszióba döntsek magam körül. Halk megjegyzés: a franciák ebben kiváltképp jók, ha épp nem próbálnak lefeküdni a lábtörlővel is, nagyon el tudnak borulni.

És így történt, hogy az elkövetkezendő időszakban szarás közben már nem a Domestos összetételét fogom bújni,

hanem Arany Jánost és Nemere Istvánt, ugyanis a két legutóbbi lelet ezekkel gazdagított: tegnap este egy Arany- és egy Petőfi-összest találtam a párkányon, múltkor pedig néhány Nemere-féle Delfin könyvet. Abban nem vagyok biztos, hogy Petőfit is gyakran fogom forgatni – állítólag idővel megszereti az ember, nekem ez még nem sikerült, de hát hogy is sikerülhetett volna, persze, ha eddig nem volt itthon Petőfi-összes.

Egyvalami azonban valószínű: a négyszemélyes Brikka-kávé elfogyasztása után most már bővíthetem magyar irodalmi műveltségemet is. Köszönöm, Ismeretlen Ember, Aki Viszonylag Rendszeresen Kidobja a Könyveit!

HOLDKOMP