Szomália és a kalózok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csodaszép, tengerpartokkal határolt, paradicsomi ország, amit az egyiptomiak Punt vidék néven ismertek. Az egyiptomiak többször is indítottak oda kereskedelmi expedíciókat, és Szomália, Dzsibuti és Eritrea területének környékén terült el. Az együptomiak ta-netjernek, azaz Isten országának hívták. Hatsepszut főleg tömjénért és mirháért ment oda, felújította a kereskedelmet és az ábrázolásokon édes és sósvízi halakban bővelkedő vidéket mutattak be. Erre majd még visszatérünk, mert a halak igencsak fontos szerepet játszanak a mai, eléggé hétfői történetünkben.

Vicces módon a görögök és a rómaiak meg voltak győződve róla, hogy a fahéjat Szomáliából hurcibálják haza, közben a szomáliaiak virágzó kereskedelmet folytattak akkoriban a sri lankaiakkal és az indiaiakkal, ezért már náluk is csereáruként tranzitolt. Az egész észak-afrikai fahéjkereskedelemnek egy fontos kezdőállomása volt a terület, megközelíthetősége és a lakók agilitása révén.

Mogadishu a berberek legvirágzóbb kikötője volt.

Az arabok a hetedik század környékén telepedtek le a partvidéken. 1200 és 1500 között városállamokba szerveződtek a szomáliaiak és a tizennyolcadik századig a görög-pun opponáláshoz hasonlatos viszonyuk volt az etiópokkal (akik portugál segítséggel szintén állandóan geciztek velük). Egyébként Etiópiával meglehetősen vegyest viszonyt ápoltak a Szomáliaiak – néha meghódították őket (az Ajuuran Szultánság párszázéves időtartama alatt), főleg az országok között etnikai átfedések miatt. A tizenhetedik századtól fogva önálló szervezésben alapítottak városállamokat. A lényeg, hogy középkoriasan jó viszonyok uralkodtak.

A portugálok számtalan kísérletet tettek a szomáliai kikötők megkaparintására, de a szomáliaiak rendre kipicsázták őket a gecibe.

Konkrétan a híres Vasco da Gama hajói jelennek meg 1499-ben, és Szokotrán alapítanak helyőrséget, ahol boldogan gyűjtik Mogadishu környékéről és jemenből a rabszolgákat. Nemsokára az oszmán törökök is megérkeznek 1670-ben. A modern világ és Afrika legnagyobb keselyűje, a brit birodalom is megjelenik élősködni és konszolidálni, akik 1839-ben helyőrséget alapítanak a szembeparton, Ádenben.

És mint valami kegyetlen sorscsapás, az olasz katonai erő is megnövekszik ezidőtájt afrikában és a behízelgő, sunyi geci módjukon természetesen nem nyílt agresszióval, hanem aljas (“békés, diplomáciai”) módon csúsztak-másztak be ők is a területre. Természetesen a britek és az olaszok is ellenállásba ütköznek, de az 1880-as évekre így is kettős megszállás alá kerül a terület: Brit Szomáliföldre és Olasz Szomáliföldre osztják a fennhatóságot. A britek szokás szerint leszarják az egész gyarmatot, csak az ádeni helyőrségüket próbálják kajával ellátni a területről (magyarán kirabolják az országot), ezzel is a megtisztelő “ádeni húsbolt” titulust ráragasztva szerencsétlen gyarmatra.

Mussolini hozta a formáját: gondolta szépen átslattyog a brit részre is, mert a britek nem törődnek vele, 1940-ben megszállta a brit területeket is, amire nyilván olaszosan rá is baszott: a britek megszállták az olasz területeket is. Mentükben azért még jól kirabolták az országot, természetesen.

Aztán 1960 környékére a britek is megunták az egészet és bár megpróbáltak tömegmozgalmat szítani Kenyában, hogy az egyesült Szomáliai-Kenyai brit protektorátus alatt összehozzanak valamit, inkább csak leléptek és ismét kirabolták az országot, természetesen. Mondanom sem kell, hogy a huszadik század két leghasznosabb szereplője határozza meg ezek után a szerencsétlen ország következő húsz évét: a szovjetek meg az amcsik. A szovjetek nyilván be akarnak vonulni, de mivel ez a szomáliaiaknak csak kicsit tetszett, ezért egyből felfegyverezték ellenük a kenyaiakat, mire a szomáliaiak mentek sírni az amcsikhoz.

Sziad Barre a ‘80-as években üzent hadat Etiópiának a szomszédos Ogden régió megszállásával. 1988 áprilisában Etiópia és Szomália rendezni próbálják az Ogadent illető területi vitát. Megállapodnak csapataik kivonásáról Ogaden térségétől legalább 15-15 kilométerre, és arról is, hogy a másik ország gerillamozgalmait nem támogatják. Újrarendezik diplomáciai kapcsolataikat is. Egy titkos megállapodás keretében Szomália lemond Ogadenről Etiópia javára.

…és ez egy újabb felkeléshez vezetett az országban. Az évek alatt a lázadók egészen Mogadisuig törtek előre, és a kományt 1991. január 26-án megpuccsolták, Barrénak mennie kellett.

Január hetedikén Mohamed Farah Aidid és Ali Mahdi Mohamed, a felkelést vezető két tábornok annak rendje és módja szerint egymás torkának esett és a destabilizált országot végérvényesen szétbaszta.

Ez a kurvanagy ganédomb vezetett oda, hogy Szomáliának nincs 1991 óta egyetlen épkézláb kormánya sem. Gyakorlatilag az égegyadta világon senki nem kezel semmit, nem védik a partokat és Japánból és Dél-Koreából is oda jártak ipari halászni. A helyi halászoknak semmi, de semmi esélyük nem volt arra, hogy versenyezzenek velük. Megpróbálták elkergetni őket és tádámm, így lett a csokapik.

Azaz a szomáliai kalózok.

Az állam 1991-es összeomlása után a központi hatalom az ország középső és déli részén szinte teljesen megszűnt, csak az autonóm Puntföld és az önmagát függetlennek nyilvánító Szomáliföld rendelkezik említésre méltó közigazgatással, a szélsőséges iszlamista milíciák térnyerése egyre reménytelenebbé tette a helyzet közeli megoldását. A kalózkodás felerősödése ennek egyenes következménye volt. Számos európai, afrikai és ázsiai vállalat kihasználta a szomáli parti őrség megszűnése által adódott helyzetet, és korlátlan rablógazdálkodást folytatva lehalászta a környező vizeket. Aztán persze elkezdtek nem megtámadni halászhajókat. Hogy miért? Na nem azért, mert hirtelen nagyobb biznisz lett a túszejtés, hanem mivel konkrétan mindenki ellopta a halat, és tetejébe elkezdték a szomáliai partokat illegális nukleárishulladék-lerakónak használni.

Mindez azzal járt, hogy a szomáli halászok – és a mögöttük álló családok – elvesztették megélhetésüket és konkrétan elkezdtek éhezni és szépen lassan megdögleni. Az országban a háztartások napi két dollárból tengődnek. Jópofa összeg ez a két dollár.

Ugyanis voltak cégek, akik tonnánként két dollárért nukleáris hulladékot tüntettek el a szomáliai vizekben. Ennek köszönhetően a parti lakosság számottevő része nem csak asztmás és ekcémás, hanem konkrétan sugárbeteg lett.

Egy 2005-ös ENSZ jelentés szerint a parton kitörő tömeges légúti és bőrfertőzésekért a gazdag országok szemete felelős. Vegyi és ipari hulladékkal szennyezik a vizeiket, emellett gyakorlatilag évente 300 millió dollár értékű halat lopnak el tőlük. A fiatalok kétharmada munkanélküli volt. A résztvevők jelentős része puszta megélhetésből vágott bele a kalózkodásba, mások pedig azért, mert mondjuk el akarnak húzni rövid időn belül arról a szemétdombról. Többnyire belőlük kerültek és kerülnek ki a támadások végrehajtói: az egykori halászok és parti őrök eléggé jók a hajózásban és a csónakázásban, míg a klán harcedzett, több generáció óta gyilkolászó milícistái a fegyvereket kezelték. A kalózok rendkívül szervezetten, klánalapú hálózatokba tömörülve működtek, amik meglepően szervezetten, gyakorlatilag egy teljes árnyékgazdaságot üzemeltetve léteztek.

Az operatív csoportok mellett a kalózbandák vezetői a szárazföldön komoly logisztikai és kommunikációs infrastruktúrát működtettek. Számos tényező utal arra, hogy a kalózok pontos információk és tippek alapján választják ki zsákmányukat, vagyis fontos összeköttetéssel rendelkeznek a különféle hajózási társaságok és nemzeti hivatalok egyes tagjaival, akik komoly összegekkel részesülnek a váltságdíjakból, amik csúcsiőben évi 100-200 millió dollárt hoztak. Fontos megjegyezni, hogy a biztosítótársaságok rommá keresték magukat a dolgon, szóval több lenne rosszmájúskodásnál feltételezni, hogy nem voltak kimondottan érdekeltek a helyzet megszüntetésében.

Könnyű erre legyinteni, hogy persze, a szervezett bűnözés rátette a mancsát feltehetőleg az egészre, de ennél azért cifrább a helyzet: a teljes rendszer döbbenetesen olajozottan működik és egy teljes gazdasági rendszer alakult ki eköré. A kalózok vezetői gyakorlatilag befektetéként visszaforgatják a megszerzett váltságdíjakat a minél hatékonyabb kalózkodásba. Technikai és “hadi” fejlesztésekkel (GPS, műholdas mobiltelefonok, RPG-k) növelik a hatékonyságukat. A legsokkolóbb azonban, hogy szabályos tőzsdéket alakítottak ki: 2009 decemberében Harardheere-ben, az egyik hálózat központjában 72 csoportosulás részvényei érhetőek el a vállalkozó szellemű befektetők számára.

Nem csak pénzzel, de gránátokkal és lőfegyverekkel is be lehet szállni a bizniszbe.

Terjed a legenda egy szomáli nőről, aki férjétől egy RPG-t kapott tartásdíj fejében. A hölgy szerencsét próbál, és páncélöklöt ,,befektette” az egyik kalózcsoportnál. Harmincnyolc nap alatt 75 ezer dollárt keresett az üzlettel. Ezt a megtérülést azért Mészáros Lölő is megirigyelné, de igazából a sztorinak nem ez a lényeges pontja, hanem hogy mennyire beleépült ez a tökéletesen illegális tevékenység a mindennapokba. Lényegében a teljes társadalmat érintő elfogadottság jellemzi, mert az infrastruktúra fenntartása rengeteg embernek ad munkát. Az egykori halászfalvak nyüzsgő kalózbázisokká nőtték ki magukat, amik a nemzetközi katonai jelenlét fokozódásával ugyan nyugvópontra jutottak, de a 2010-es évekig dinamikusan nőttek.

Persze ettől még nem volt jófej dolog váltságdíjat követelni véletlenszerű kereskedelmi hajók legénységéért, de a kalózokra a helyiek teljes joggal úgy tekintenek, mint valamiféle Robin Hoodokra, akik valahogy megpróbálják életben tartani a haldokló lakosságot. Megkímélek mindenkit csontsovány Kelet-Afrikai gyerekek mutogatásától és mindenkinek meghagyom a lehetőséget, hogy átgondolja, hogy mit csinálna, amikor az éhező családjából a harmadik ember halna meg sugárbetegségben, a maradéknak meg nem tudna enni adni. Nem szeretném védeni a bűnözést sem, mert nem jelent hosszútávú megoldást semmire. Csak a szempontváltásra vagyok képes, aminek azonban érdekes a konklúziója nálam.

Nem biztos, hogy sokat gondolkoztam volna azon, hogy bedobom a családi kalasnyikovot zaciba a Kalóz & Kalóz Enterprisesnak.

A kalózkodásnak szépen lassan leáldozott 2014 után – gyakorlatilag ritka esetektől eltekintve az erős katonai jelenlét közel nullára csökkentette a kalózok tevékenységét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy teljesen eltűntek. A destabilizált, polgárháborúban álló éhező ország egyik legfőbb bevételi forrása, amit csak az enyhített, hogy a közelmúltban kevesebb rohadék rabolja a vizeket illegálisan a halért, illetve szemétlerakónak is kevésbé használják. Ezáltal természetesen a halászat is felfutóban van, de nyilván a közelében sincs az egykori szintnek. Amint kevésbé figyel a világ ezek a problémák újra elő fognak kerülni, amíg a probléma gyökere nincs teljesen felszámolva.

HOLDKOMP