Try, try, try.
Ha neked mond valamit a cím, akkor a kilencvenes években azok közé tartoztál, akik nem okádtak hupililát Billy Corgantől.
A Smashing Pumpkins egy meglehetősen megosztó zenekar. Emlékszem közeli barátaim is sikítófrászt kaptak a nem túl komplikált prüntyögéstől és a szintén nem kimondottan kidolgozott melankólikus balladáiktól. Én úgy zabáltam a számaikat, mint ha muszáj lenne – akkoriban mint a legtöbb tizenéves úgy éltem az életem, mint ha az egy soha véget nem érő hétfő lenne.
Ehhez remekül passzolt az 1988 óta létező Pumpkins, ami a punkrock gyökereitől elindulva egy sajátos, shoegazing és pszihedelikus poprock határán táncoló együttessé vált, majd a Mellon Collie and the Infinite Sadness-szel végképp befutott az olyan zenekarok népszerűségi szintjére, mint az akkori grunge isten Nirvana, vagy a Pearl Jam.
Nos aki kellően szarul érezte magát a kliptől, amit Jonas Åkerlund rendezett, azok számára van egy jó hírem: igazából egy alternatív adaptációja egy hosszabb filmnek, a Try-nak, ami Lindáról és Maxról, két svéd hajléktalan drogfüggőről szól. Van benne minden, ami egy vidám hétfőhöz kell: heroin, vetélés, prostitúció. Ha lehet, még nyomasztóbb annál a változatnál is, mint ami az MTV-n ment annak idején, amit sajnos nem tudtam előtúrni: a sokkal durvább, alternatív változatban Max már csak Linda üres kórházi ágyára ér vissza.
Szánjatok rá 15 percet az estétekből, ha azt érzitek, hogy elbaszott az életetek.
…és persze jó éjszakát.
