Tüdőrák-Nessie

Túl soká halogattam a tüdőszűrést, így talán nem is csoda, hogy végül egy, a kréta kor végén elméletileg kihalt legendás dinoszauruszt fedeznek fel a röntgenfelvételen.

Persze amikor a doki elém rakja a felvételt, rajta a különös, sötét folttal én egyből daganatra gyanakszom.

Ugyan, nézze csak meg jobban! – lelkendezik az orvos. – Ez bizony Nessie!

És ekkor ráismerek a hattyúszerű nyakra, amint a szörny kidugja aprócska fejét a hörgőim közül. A média persze egyből ráharap a sztorira: a Loch Ness-i szörny évek óta nem adott életjelet magáról, megannyi magányos szörnyvadász hiába ácsorgott hosszú napokon át a ködös skót tó partján, erre tessék – ki hitte volna, hogy végül a bestia pont az én tüdőleletemen bukkan fel.

 

Sorban érkeznek a kriptozoológusok – kameráikkal követnek mindenhová, próbálják elkapni a pillanatot, amikor végre a felszínre tör a legendás őshüllő – egyetlen fotó akár milliókat is érhet. Ám én ekkor már vért köhögök és fogy az erőm: attól tartok, mégiscsak rákos lehetek, de egy orvos sem vesz komolyan. A hivatalos, orvosi álláspont szerint egy a kréta kort túlélt hatalmas plezioszaurusz úszkál a tüdőlebenyeim között, valahányszor kiejtem a számon, hogy daganat, elnyomnak egy mosolyt és legyintenek. Kemoterápiára lenne szükségem, kötöm az ebet a karóhoz, de eszükben sincs engedni nekem: ki tudja, milyen hatással bír a sugárkezelés a skót őshüllőkre.

Végre találok egy onkológust, aki hajlandó hinni nekem, felír néhány pirulát, de amikor hazaérek, kiderül, hogy aprócska tengeralattjárókról van szó – ő is csak fotót akar a szörnyetegről. Reggel arra ébredek, hogy a BBC áll az ágyam mellett, és egy mélytengeri szonárt próbál leerőltetni a torkomon.

Ööö… Nyugalom. Ez csak tüdőbiopszia… – Motyogják. – Próbáljuk feltérképezni a… tüdőrákját… – Az utolsó szót persze elröhögik. Futóbolond vagyok, akin mindenki csak kacag – egyedül a Hihetetlen magazin hisz nekem, lehoznak egy cikket, amiben arra a néhány évvel ezelőtti sajnálatos esetre hívják fel a figyelmet, amikor az orvosok egy középkorú férfi máján vélték felfedezni a legendás havasi ember lábnyomait, és csak későn derült ki, hogy valójában kóros elváltozásokról van szó.

De minden hiába. Legyengülve, köhögve fekszem az ágyamban, alvadt vér pereg az államról a párnámra. Olykor érkezik néhány vigyorgó turista, lefotózkodik velem – a szobám bejáratánál fényképes ajándéktárgyakat és plüss dinoszauruszokat vásárolnak. Örüljenek csak az őshüllőjüknek. De én hiszek a tüdőrákban. Hiszek benne, hogy valahol a mélyben, távol a kíváncsi, kutakodó szemektől ott él a mellkasom sötét mélységeiben ez a daganat. És ha előbb nem is, de a boncoláskor majd bebizonyosodik az igazam. Már alig várom, hogy pofára essenek! Már csak abban bízok, hogy a boncolási leletemen nem bukkannak a legendás elsüllyedt város, Atlantisz nyomaira.

HOLDKOMP