Ütközet a krumpliföldön – Kolorádó fesztivál 2021

A tökéletes címért utólag is köszönet Gergely Miklósnak és/vagy Kovács Györgynek.

Deprivált időkben eljön a hordó aljának kapargatása (bocs az amerikanizmusért, ezt sem láttam jönni), azaz az ember elmegy szegről-végről vagy egészen marginálisan érdekesnek tűnő eseményekre végre a nagy semmi helyett. Ennek általában egy elkefélt este után valamely rég nem látott/kérészéletű helyszínről való egyszemélyes hazamenet a vége, miközben a felhasználó azon tűnődik, miért nem nézte meg az egész helyett a régóta halogatott Ütközetben eltűnt 3-at. Most sem lett másképp, kivéve tán annyival, hogy viszonylag normális helyen fekvő pince vagy központi itatóhely helyett a halál izzadt-poros faszán úgy 20 kilométerrel túl indult a hazatámolygás.

Minek ment akkor oda, ráadásul kihívó öltözékben (mint kiderült, sajnos nem eléggé), vetheti fel a józan ítéletű olvasó. Egyrészt a fentiek miatt, másrészt az európai fesztiválszíntér rejtett gyöngyszemén, mi több legrokonszenvesebb kisfesztiválán az utolsó, szombati napon lépett fel tavaly óta nem látott kedvencem, a Gustave Tiger, ürügyként meg sikerült találni mellé az izgalmasan hangzó Ejtech: Tentacular listening in the Chthulucene (sic) produkcióját és Csihar Attila Hiedelmét (elektronikus zaj + doom, halál, drone). A röplap, frászt röplap, olyan nincs, gondolom mert nem ölünk fákat, vagy szimplán spúrságból, tehát a honlap csendőrpertus belterj-haverkodó hangneme nagyjából az elvárható, az viszont gyanús, hogy indulás előtti utolsó csekkoláskor a Hiedelem már nincs ott, de ezt akkor még a slampos html vagy mi van most számlájára írtam. Ó, én naivitásom!

Családtagom van oly kedves és elvisz majdnem a bejáratig, szóval ami nem tűnik vészesnek, bár itt meg az a furcsa, miért Nagykovácsi, ha egyszer még Remeteszőlősön kell lefordulni a Feketefej (!) utcában, nos mert földrajzilag tényleg Nagykovácsihoz van közelebb, bár ezt sem sejtettem még akkor. Amikor az ötvenedik partibusz, logisztikus furgon, mifene húz el mellettem, teljes és tocsogós bőrfelületemre újabb és újabb sárrétegeket húzva a felvert porból, már elég hangosan kurvaanyázom az elhaladókat, tesznek rá, van fontosabb dolguk. Laza 20 perc séta (ismeretlen fesztiválkisokos-szerző műve a XXI. század elejéről – nem, nem annyi) után a kapu sehol, kb. 40 után felbukkan.

Pillanatok alatt világossá válik (ugyan, már útközben az volt), hogy Chthulucene és Hiedelem lekésve, marad a két végükre kifeszített programok örök kérdése, nevezetesen hogy mi a pöcsöt kezdjek magammal este 9-ig, szerencsére ott a szintén elnyűhetetlen fesztiválörökzöld, a céltalan körbe-körbe menetelés. Pillanatok alatt világossá válik (ugyan, első guglizáskor az volt), hogy nem az én közegem ez, azért lopva stírölöm a világ legjobb pólójának (lásd lent) hatását a szembejövő, pár évtizeddel fiatalabb hippik arcán. Semmi, kár ezekbe az árnyalt humor, pedig erre még a Váci úti bizniszfolyosó proli utazóközönsége is elvigyorogta magát időnként a metrón. (Noha ez is vitatható, arrafelé esélyesen a technokrata felsőközéposztály metrózgat mostanában, már azon a 2 megállón, ahol lehet. Köszönjük Karigeri!)

A tét nélküli bóklászás első eredménye egy kigombolt havajingű rapsámán, Dé:Nash a (mint később szintén kiderült) nagyszínpadon. Ötletes rímekben hívja fel a figyelmet pártunk és kormányunk üzelmeire, jogosan, de az odamondogatás mégis gyerekes hatást kelt. Megállok a koktélommal a tömeg közepén, néha provokatívan jobbra-balra nézegetek, mintha keresnék valakit, bár ismerősökre itt aztán végképp nem számítok, sőt pár alkalommal a mögöttem elhelyezkedő pöcsfej mellkasának (férfi) a mértani közepére meredek, míg elszámolok magamban húszig, vagy a pattanás más határáig. Hát nem óriási?! Lehet újraolvasni kamaszkori kedvenceket is (Joyce Carol Oates: Luxusvilág / Expensive people) eredetiben, míg be nem sötétedik.

A közhigiéniai helyzet fokozódik, komolyan az életben nem éreztem ilyen mocskosnak magam, pedig már írtam pénzért novellát a Valhalla Páholynak. A következő helykitöltő felfedezett minősíthetetlen legalja cigány dajdajozás a Takatttuka színpadon (számoltam a t betűket, nyugalom). Nem viccelek, ilyesmit a lomis autókból vagy a gyerek helyett szemetet gyerekkocsira pakolászó guberáló jóasszonyok zsebrádiójából hallani. Tegyük ide a művészkollektíva nevét, mert megérdemli és szerintem rengeteget mond: Kale Lulugyi. A közönség lelkes és újabb kéreggeneráló porfelhőket felverő ugrálással fogadja, és még csodálkozik, a Macskajaj rajongótáborával egy kalap alatt miért reagálnak rá mindenhol őszinte hányingerrel, ahol foszlányokban bár, de még létezik európai értékrend.

Ez a pillanat, ahol az est további sorsa hangs in the balance. Hajszál választ el, hogy nagyúri gesztussal elhajítsam a picsába az eddig eltapsolt kb. 20000 (fejleményekkel együtt végül kb. 30000) forintot, és menjek végre hazafelé, vagy bármerre nulla eredménnyel, ahol van meleg víz, ám egy elvarázsolt tünci kis erdei színpad előtt sikerül belebotlani a Gustave Tiger frontnőjébe, Erikába, akivel végre lehet 3 értelmes szót beszélni az elmúlt számtalan órában – felvilágosít, hogy a Hiedelmet nem késtem le, mert a pisztáciához hasonlóan nem is volt. Mindjárt más! Tanácsaitól lélekben megerősödve tovább az Árok színpadig, ami valóban rohadt jól néz ki. Túlvilági szurdok, felül neonnal, az oldalában fetrengő, már minden határon túllépett hallgatósággal (ha a kompromisszummentességet a koszban fetrengés jelenti), közepén a fasza doom-jazzt toló Osaka Crackkel. Egyik számuk címe a Marriage of heaven and hell, tessék, hallottak William Blake-ről, vagy legalább egyszer rákerestek, ennyi nekem elég. A hídon mint páholyban álldigálva hódolok megszokott időtöltésemnek, elképzelem, mi lenne, ha itt se lennék, vagy rég halott szellemtestből figyelném a történéseket. Könnyebben megy, mint vélnénk, humoros húzásként a végén a zenekar a nyereménylemez mellé a Sex over 50 c. kézikönyvet ajándékozza a kisorsolt nyertesnek (“Elhisszük neked”, mármint hogy ő az, majd a lemezzel eloldalgás után: “Hé, ne menj el, a sorsod nem kerülheted ki!”).

És végül mindaz, amiért mindezt kiálltam, a Gustave Tiger viszontlátása így 1 év után (utoljára a tavalyi Fekete Zajon) kevésbé katartikus, mint várható lett volna, de a maga módján ez is megnyugtató, mint amikor régi, jó haver jön szembe valahol. Vannak megbízható dolgok a világban, ahol a túlhabzás felesleges. Erika kedvesen kiköszön a színpadról, már megérte. Pár szám végigugrálása után megigazulva ott is lehet hagyni a katedrálispunkot és belemenni a sötétségbe. A parkolóban a fenti nagyúri mozdulattal csapom be magam mögött a taxiajtót, és a pénzre azért sem gondolva bámulom a poros úton még mindig befelé igyekvő zombihadat. Te magasságos atyaúristen, komolyan mit akarnak ezek itt, csak nem mondjuk DJ Alpáré szettjére pattogni reggelig a dzsuvában? A zavarodott, irigykedő tekintetek az üveg túloldalán és a sofőröm leintését követő bájcsevejek azért igazságot szolgáltatnak. Hát ezt elbasztátok, hippikéim, ti is csak ugyanilyen, gyűlölködő kicsinyes faszpörgettyűk vagytok, mint én az innenső oldalon, és bár e körülménynek paradox módon mély, emberi köteléket kellene kovácsolnia köztünk legalább jelképesen, nem kovácsol.